//Az Alrishulok tündöklése vagy bukása - Záró hsz- Köszönöm a játékot!//
*Naruhil Darburn nem csak megáll mellette, és két szóban válaszol neki, de egy teljes monológgal áll elő olyan lehetőségeket megcsillogtatva az ifjú előtt, amik valószínűleg soha többé nem térnek vissza. Nagykövetség, kincsek! A fiú szinte beleszédül az ebből fakadó lehetőségek kavalkádjába. 'Az út majd egy évig ringat...' Szól Naruhil, Kreag pedig el kezd zöldülni. 'Lehet, hogy csak deresedő fejjel térsz majd haza.' Folytatja, az ifjú pedig majd lefordul a lováról. Eddig sem volt jól, most viszont a most hallottaktól szó szerint rosszul lesz, de a lehetőségekhez képest tartja magát. Háta feszes, mellkasát -még ha olyan is, amilyen- előre tolja. Arcára büszkeséget varázsol, és amennyire a nyereg engedi meghajol a nemes úr előtt. Állapotáról csak krétafehér arca tanúskodik.*
-Naruhil Dalburn uram! Minden szavadat aranyba kéne foglalni. Túl jó vagy hozzám, egyszerű nemes ivadékhoz. Egy ilyen ajánlatot nehéz lenne visszautasítani, sőt szinte lehetetlen. Nekem is az örömömre szolgált, hogy találkoztunk, és remélem még öreg korom előtt ismét összesodor minket az áramlat, ha szabad ezt a hasonlatot használnom *fut végig egy halovány mosoly az arcán. A felé nyújtott kezet elfogadja, de nem csak elfogadja jól meg is szorítja azt. Végül gyors főhajtást követően megfordítja hátasát és elindul visszafelé a Dalburnok főhadiszállására, hogy leadja az állatot az istállóban. A tengerre úgy sem viheti magával- legalábbis a fiatal félelf így gondolja. Nem Naruhil oldalán léptet, őt valószínűleg egyéb teendői másfelé szólítják. Egyedül vág neki az útnak.*
*Az istállóból eljőve a part felé veszi az irányt, nagyjából addig, ameddig a ház bármelyik pontjáról látszik még a háta, aztán lefordul egy sikátorba és megszaporázza lépteit.*
~Ahogy gondolod Naruhil úrfi. Elmegyek egy éves hajóútra, majd megöregszem valami átkozott diplomaták között. Feltéve! Ha! mázlim van és a tenger remek levegője nem hozza rá a tüdőbajt az amúgy is erős tüdőmre, mert ez esetben a túlpartot sem fogom soha az életben meglátni.~ *Elég csak a tüdőbajra gondolnia, és rögtön elfogja a köhögés. Keserűen elvigyorodik és ha lehet még gyorsabb tempóra vált. Át a szegénynegyeden, tova a főtéren és a város kapuján. A vizek városát veszi irányba, hiszen amúgy is rég látta már szeretett nővérét.
Alig tesz meg egy kilométert, belefut egy karavánba, amit őrök vesznek körbe. Így máris nem tűnik olyan vészesnek az út. A jó akaratú népek néhány arany fejében megengedik neki, hogy lefeküdjön az egyik szekér hátuljában, és ott vészelje át az utazás viszontagságait.*
*A csuklyás fiú a hátán fekszik. Egy fűszálat rágcsál, miközben a felhők mozgását figyeli. Nem érzi magát gyávának, mert nem vállalta el a lehetőséget. A diplomácia nem az ő világa és a papírtologatást amúgy sem lehet kalandnak nevezni. Kaland még sok száz helyen várhat rá, s ő úgy érzi jó irányba halad feléjük. Talán már csak napok kérdése a dolog. A nap melegen süt, Kreag pedig fáradt. Rövid nyújtózkodás után az oldalára fordul, és hagyja, hogy elnyelje a régen várt álom.*