//Nyárelői forgatag//
//Bál - Elwy//
*Jobb híján a festményekkel foglalkozik hát, pontosabban azzal, amelyik valami úrihölgyet ábrázol felkontyolt, szőke hajjal, giccsesen fodros nyakú blúzban. Nem érdekli különösebben a mázolmány ugyan, de addig tökéletesen megfelel, míg várakozik, s míg tart még az a pár korty bora.*
~Még mindig nem akarsz hazamenni? Ennél még a kandallóban pattogó tüzet bámulni is izgalmasabb.~
*Csupán egy mély sóhaj hagyja el torkát, ahogy lemondóan egyetért a belsőjében rekedt énnel, még az így egész közelről hallgatott jobbkedvű dallam sem deríti fel. Ugyan nem nagyon tűnik úgy, hogy a vörös be akarna jönni, vagy a másik, a "kertész" megérkezne lassan... de még várni akar. Fél órát - egyet, hátha történik mégis valami. Példának okáért az, hogy az éjfélszínű hölgy meggondolja magát.
Ez hamarosan meg is történik, bár hajszálnyival később, mint arra számított. Erős kar ölelése derék-hastájon, aztán szúró érzés csípőcsontja fölött... Igazából nem lepi meg túlzottan az "orvtámadás", hiszen ha nem is pontosan erre, de valami hasonlóra számított. Elvégre ő maga provokálta ki ezt az előző fölényes erőfitogtatásaival. Tudta, hogy a sötételf nem fogja megállni, hogy megmutassa, ő a jobb, akármit is higgyen a vörös.
Arcán mosoly terül szét, ahogy a másik a fülébe duruzsolja véleményét az előző varázslattal való finom fenyegetésről, de nem tesz semmit sem védelmére. Nem próbál szabadulni, nem mocorog, de még csak az ölelő kart sem próbálja lehámozni magáról. Ahhoz túl jól esik neki az a kellemes borzongás, amit a másik lehelete kelt bőrén.*
- Tedd meg.
*Kéri egyszerűen, az eddigiekhez képest jóval szelídebb hangon, de mintha a másik meg sem hallaná. A halál helyett kap viszont egy alig hallható nevet - egy olyat, amit már számtalanszor hallott az előző bő egy dekád alatt, amit eddig Arthenior városában töltött. Mindig más ajkak zengték a sokak által rettegett nevet. Ha jól emlékszik, szép vérdíjat is tűztek már ki a fejére, jóval ezelőtt... És azóta még párszor.
A kellemes szúrás hirtelen eltűnik derekából, még jóval azelőtt, hogy a maga önkínzó módján élvezni kezdhetné. Ismét alkalma nyílhatna ekkor, hogy tegyen a nő ellen valamit - ketrecbe zárja, vagy mély álmot bocsásson rá, ahogy azt már korábban említette is; vagy csupán kiáltson a lépcsőket vigyázó őröknek... De esze ágában sincs egyiket sem megtenni.
Ehelyett inkább kuncogva, jobbjával simít végig egész puhán a derekát ölelő karon, s ahogy végre a sötét ujjakhoz ér, saját ujjait igyekszik azok közé fűzni - pontosan úgy, ahogy a szerelmesek teszik. Ha Elwyrien hagyja ezt, még szorosabbra húzza magán az ölelést, s fejét hátrahajtja a nála alig egy fejjel magasabb nő vállára. Így néz fel rá, pillantása és halvány mosolya csupa büszkeséget és elégedettséget tükröz.*
- Megtehetted volna, ezt mindketten tudjuk. Mindig is úgy tartottam, hogy ha valaki elég jó hozzá, hogy képes legyen elvenni az életem, az megérdemli, hogy megtehesse. Mégsem éltél a lehetőséggel. Fordult már elő valaha ilyen?
*Egy lélegzetvételnyi szünetet tart, s hagyja, hogy a felöltött mosolyban előtűnjenek gyöngysor szerű fogai.*
- Ne válaszolj. Azt hiszem, magam is tudom.
*A kérdés csupán költői volt, jómaga úgy sejti -sőt, szinte teljesen biztos benne-, hogy a mélységi nem sűrűn hagyja életben, akit megölhet; azt meg végképp, aki ismeri a nevét és a hozzá tartozó arcot is.
Szembefordul a nővel, ehhez elereszti kezét is, de igyekszik továbbra is a lehető legközelebb maradni hozzá. Ha lehetősége adódik rá, még át is karolja őt nyakánál mindkét kezével, s ő is veszi a bátorságot, hogy a másik fülébe súgja nevét. Ezúttal a valóst, nem holmi hasraütés-szerűen kitaláltat.*
- Nem vagyok benne biztos, hogy hallottad már valaha ezt a nevet. De addig jó. Én nem is akarom, hogy féljék a nevem, nem akarok vérdíjat... Engem más mozgat.
*Ha eddig sikerült közel maradnia a mélységihez, ezúttal még messzebbre merészkedik: egy apró csókot lehel a sötét ajkakra. Ugyan ez esetben ott lenne az alkalom, hogy megbabonázza, teljesen a hatalmába kerítse a hírhedt nőszemélyt, de eszében sincs. Az a megoldás azokra az esetekre való, amelyekben a másik fél nem érdemes arra, hogy komolyabb erőfeszítéseket tegyen arra, hogy megszerezze őt. Elwyrient azonban legkevésbé sem látja olyan érdemtelennek. Sőt, így, hogy már valamennyire megismerhette, hogy bepillantást nyert abba, mennyire egyedi, sunyi és módszeres... Arra kell rádöbbenjen, hogy talán ő az egyetlen, akit valóban olyan tökéletesnek tart, mint saját magát. Olyan tökéletesnek, mint még saját fajtársait sem.*
- Mit szólnál hozzá, ha kint folytatnánk? Igaz, ott olcsó pancs italt mérnek, de legalább elég nagy a hangzavar. Vagy... téged sem zavar a súgdolózás?