//Nyárelői forgatag//
//Aletai, Orrden, Eidan//
~Szegény butus, most azt hiszi, hogy a bort akarod töménytelen mennyiségben bedönteni a torkodon. Pedig ha tudná... A bolondját járatod vele. Szegény butus Aletai! Gonosz-rossz Rahil!~
*Következő pajkos mosolya, bár úgy tűnhet, hogy a férfinak szól, válaszként az itatására való készséges hajlam miatt, amit egy mondattal sikerült bemutatnia; igazából a fejében felszólaló hangra való reakció. Arra a már jól ismert, gúnytól csöpögő, mély szenvedéllyel elzengett pár mondatra. A hang tulajdonképpen másik énje - vagyis pontosabban az eredeti valója, akit ezen a világon nem mutathat meg másoknak... Vagy akinek mégis, az általában nem azért nem adja tovább az ő kis titkát, mert megnémulna. Rahil elnyomja őt, visszafogja, hogy az itteni szokásoknak és a felöltött pompás testnek megfelelően viselkedjen, de ez nem jelenti azt, hogy nem pang benne a rothadásig romlott lélek. Ott van az, nem is olyan sokkal a mézes-mázas felszín alatt... Mondhatni békében. Már amikor.
Ráhagyja magát a férfira, hadd vezetgesse, forgassa csak, ahogy akarja - őt magát, és a vegyes gondolatokat is, amiket szemtelen megjegyzéseivel benne keltett. Hisz ez volt a cél, pontosan ugyanaz, mint minden férfival szemben. Elérni, hogy vad, vágyakozó gondolatok és érzések szállják meg. Aztán kicsit hagyni, hadd lovallja bele ezekbe saját magát. Talán még szerelmes is lesz a vörösbe végül. Akkor pedig szépen kihasználhatja, majd ha már nem látja értékesnek, összetörheti. Előbb a szívét, aztán a csontjait.*
~Szeretem a csontocskák roppanását...~
*Teljesen ráhagyatkozik Aletaira, s míg magában hangosan nevet a "nem minden az, aminek látszik" kijelentésen, amit épp a mit sem sejtő préda mondott ki; a tőle telhető megnagyobb kecsességgel mozdul. Időnként mintha csak odébb reppenne, olyan könnyed, máskor pedig úgy ing, mint egy virágszál, akit a lágy szellő táncoltat.
Hagyja magát megdönteni is - a szó tánctéri értelmében persze. Teljes nyugalommal hajlik hátra, amennyire csak a föld felé engedi a férfi, s kicsit még rá is játszik. Kiélvezve a derekát tartó kar adta biztonságot -hiszen nem tart tőle, hogy szinte pihe-súlyát a másik nem lesz képes megtartani, s elejti majd-, homorít is kicsit, mint aki épp híd-formát készül testéből kialakítani.
Éppcsak felegyenesednek, mikor meglepetés éri, s mivel nem szereti a meglepetéseket, de főleg azokat nem, amik keresztül húzzák számításait, ez az eset most hirtelen dühvel tölti el.
Hallgatja a mellette kibontakozó heves szóváltást, de akármekkora benne az évek során kialakult "női" büszkeség és öntudat, képtelen örülni neki, hogy itt és most épp kibontakozóban van egy ütközet, ami szinte a kegyeiért folyik. Máskor örülne az ilyesminek, de most más tervei voltak és bizony jól szórakozott... Akkor pedig végképp kijön a sodrából, mikor Aletai még elé is áll. Persze ő nem tudhatja, hogy a vöröske, akivel dolga akadt, legkevésbé sem szorul védelemre, de az mellékes. Rahil önérzetét ígyis-úgyis mélyen sérti a tett.*
~Öld meg őket és kész. Öld meg mind!~
*Két mély lélegzet kell hozzá, hogy uralmát visszanyerje heves indulatai fölött, de ez is sikerül.*
- Uraim, ez teljesen fölösleges. a mai nap a szórakozásé.
*Említi meg a felvett szerep véleményét kérlelő hangon, majd amint befejezte a mondatot, megkísérli a lehetetlennel határost. Elmormolni azt az igét, ami bár mindhármukra nézve hasznos lenne, leginkább mégis neki magának - de amire nem biztos, hogy emlékszik. Pedig jó lenne, ha sikerülne. Azzal megakadályozná a rendbontást, ami ha nem is érne véresen szerencsétlen véget, a szórakozásának mindenképp gátat szabna. Hiszen ha az őrök ideérnek, mielőtt vér folyna, minden bizonnyal mindkét férfit elvezetnék. De a legfőbb szempont mégis az, hogy nem biztos benne, hogy a következő düh-hullámot is vissza tudná fojtani... Annak pedig beláthatatlan következményei lennének.
Ha mégis jól emlékszik a kis versre, azzal lehűtheti a két forrófejűt, a harmadik közbeszólót, és persze jómagát is, így bízik benne, hogy nem volt hiábavaló a templomban, a könyvek fölött töltött sok-sok idő.
Akár sikerül a varázslat, akár nem, karon ragadja Aletait és igyekszik odébb húzni, hogy ott folytathassák, ahol abbahagyták.*
- Teljesen fölösleges. Jut időm és energiám kettőre-háromra is, higgyék el...
*Hanghordozása játékos, pimasz, megfűszerezve egy halk kacajjal. Természetesen egy-egy pimasz mosolyt kap mindhárom férfi - bár Orrdent és Eidant még egy-egy lopott kacsintással is megajándékozza.*
A varázsló egy Kerubi tánc nevű varázslatot varázsolt, melynek hatására ezüstös fényű jelenségek manifesztálódnak a varázsló 10 méteres körzetében, s ezek táncjátéka békét és nyugalmat szül még a legforrongóbb hangulat közepette is. Hatása az elmondást követő körben érvényesül és azt követően már nincs közvetlen befolyása a dolgok további alakulásában.