//Nyárelői forgatag//
//Aletai//
*Bólint a név elhangzásakor, s állja a mély kék pillantásokat, melyek szinte már szúróan vetülnek rá. Egy újabb, halvány félmosolyt azért megenged magának, s ennek hátterében nem is igazán a tetszelgés van már, inkább saját maga és képességei újbóli elismerése. Hiszen a férfi érdeklődik, bókol... Bármilyen szándékkal is tegye ezt. A lényeg, hogy felkeltette a figyelmét, s ha az érzéseit még nem is mozgatta meg, a fantáziáját már biztosan. Ez azért észrevehető abból a kissé már kihívó pillantásból, amivel a kézcsóknál megajándékozta, s a név tagolt, szenvedélyes előadásából. Bizony, az ilyen apró jelekből igen sok mindent ki lehet olvasni, ez az egyik, amit alaposan megtanult, mióta az emberi test rabja e világon. Az apró jelekből, mozdulatokból olvasni. Ez az alapja az életben maradásának is. Annak, hogy ma még mindig itt van, s boldogul ezek közt az alantas népek közt, és a buta szokásaik közt.
Finoman elhúzza kezét, ahogy Aletai végez a kézcsókkal, méghozzá olyan finoman, hogy vékonyka, puha bőrű ujjai végigsimítsák a férfi kezét. Enyhén meg is hajol ez után.*
- Örvendek a szerencsének, Aletai... Agetkin... Rilash.
*Maga is hasonlóképp hangsúlyozza és tagolja a nevet, hogy tovább fesse a magáról kiállított huncut hölgy képét. Azét a hölgyét, aki tisztában van adottságaival, és aki nem riad vissza egy kis flörttől. Így egyre nyilvánvalóbbá is válhat, hogy nem pironkodós fajta, és az is, hogy nem ez a férfi az első, aki csapja neki a szelet.
Ezúttal, ahogy továbbállnak a boros asztalkához, elhagyja a szokásos "véletlen" lökdösődést, amit az ártatlan, megszeppent pillantások, vagy épp a tett másra hárítása követne. Jelen pillanatban nem vágyik arra, hogy viszályt gerjesszen, teljesen megfelel neki az is, hogy ezt az idegent szédíti.*
- Vöröset kérek, köszönöm.
*A választ igen rövidre fogja, s bár bőven megengedhetné magának, hogy kifizeti a saját italát, mégsem teszi. Hadd higgye csak azt az Aletai nevű, hogy megvásárolhatja a társaságát.*
~A férfiak szeretik ezt hinni. Úgy fizetik az italt, mintha kötelező lenne, fővesztés terhe mellett. Micsoda buta-buta szokások!~
- Hmm... Attól tartok, nem túl izgalmas az életem, de ha ragaszkodik hozzá, mesélek.
*Bólint, majd mély levegőt vesz, míg kitalálja, milyen hazugsággal is rukkoljon elő ezúttal.*
- Nem vagyok igazán idevalósi, vagyis... Wegtorenben, a tűz városában születtem. Tizenéves voltam, mikor ebbe a városba költöztünk. Apámék tavaly mentek vissza, mikor a nagyanyám eltávozott az élők sorából és jókora, művelni való birtokot hagyott rájuk. Csak én maradtam, megszerettem itt. Hmm... Mire lehet még kíváncsi?
*Egy pillanatra elhallgat, s míg fejét kissé lehajtva, az asztalt bámulva, gondolataiba merül, baljának mutatóujját meggyszín ajkaira helyezi. Mikor eszébe jut a következő, egyébként roppant fölöslegesnek és felszínesnek ítélt téma, felkapja fejét és mosolyogva folytatja.*
- Afféle művész volnék. Anyámék nem szerették a tudatot, de nem nagyon érdekelt eddig az üzleti élet, amivel a családom foglalkozik. Inkább a zene, a tánc, festés, a szobrok, versek... De nem untatnám ezekkel. Most úgy is maga jön. Ha engem mesélésre fogott, tegye maga is. Szépen kérem...
*Hangja nyájasra vált, s még fejét is kissé oldalra biccenti, úgy mereszt nagy, kérlelő szemeket partnerére, hátha végre szóra bírja őt is.*