*Igen sokáig pihenget a tisztás napsütötte övezetében, hol úgy tetszik, örök virágillat honol, s a városban terjengő hűs szellő is mintha csettintés szerűen melegedne meg errefelé. Ugyan már a nap havában járunk, manapság nem csak az emberek, de az időjárás is csalafinta. Akár a levegő havában, hűs szelek irányítják a mindennapokat, azonban nem esik annyit az eső, s a fény is több.
Aravaénak nem idegen az effajta időjárás, odahaza is gyakorta történnek átfedések az évszakok között, de többnyire kiegyensúlyozottak s enyhék. Havat például még sosem látott szemvilága, pedig olvasott már országokat befedő fehérségről. Úgy tartják, a hegyekben is gyakori jelenség, szülőföldje azonban hiába keretezett velük, mindég zöldben s szürkeségben tetszelegnek. Ezért is fogadta kitűnő örömmel az artheniori gyér hószállingózást, ami egy óránál tán nem is tartott tovább, azonban éppen elegendő lehetőséget nyújtott a megismerésére. Még most is mosolyt csal az arcára, ahogy felidézi, pedig biztosra veszi, nem viselkedett akkor komolyabban egy kislánynál.
S a hűs időről eszébe jut a több mint egy éve megrendezett Dwirinthalen bál. Akkor nem esett a hó, de az éjszaka varázslatos volt, mintha kiszakadt volna az idő szabályszerű haladásából. Nem fázott lenge öltözékében, melynek nőiességéhez hasonlatosat azóta sem volt lehetősége hordani. Pedig nem bánná, ha néha napján visszatérhetne a kényelmes, gondmentes élethez, hol kardja csupán művészet volt, s nem fegyver. Igazából már azzal is megelégedne, ha ismét rendeznének egy ilyen nagy volumenű összejövetelt, hátha ismét megismerhet egy olyan személyt, mint Ser Lazzur volt, vagy épp a nemrég megismert Mordach.
Elmélkedése közben fel sem tűnik neki, hogy lassacskán felkel a fa tövéből, és a folyópart felé indul. Csupán akkor ocsúdik fel, mikor a temető komor, párás kertjében lépdel, honnét mihamarabb szeretne eltűnni, s így keveredik a templom gondozott, zöldellő kertjébe, melynek legutóbbi látványa nem vonzotta annyira, most viszont meghitt, s melegséget sugárzó. Pár percet el is tölt ott, gyönyörködve a természet adta csodákban, de onnét is hamarost tovább áll a gazdagnegyedbe.
Nem is igazán érti, miért épp itt kötött ki, elvégre otthona itt nincsen, s ismerősöket sem számlálhat, kik nap nap után ezeket az utcákat tapossák.
Elpillant a barakk felé, melynek épülete messziről is látható, azonban egykettőre a Dwirinthalen kúrián állapodnak meg mélykék szemei. Tán egy pillanatra megfontolja, ne látogassa-e meg a sötételfek e különös családját, hátha megleli ott Ser Lazzurt, kinek híréről már rég hallott, de végül meggondolja magát, és tovább indul.
Bizonyosan dolga akadhat a férfinek, ha már rég nem kereste, az sem kizárt, ismét csatározásokba hajtotta a fejét, így hiába zavarná a ház különös lakóit, nem jutna eredményre.*