*Ugyan furcsállja, hogy nem a színpompás növények festett képei ragadják meg a gyermeket, de talán csak érdeklődése más, mint az átlagos kölyköké. Hiszen neki is szimpatikusabb a gyérebb, kevesebb zöldet növesztő virág, mintsem a csupa szín csoda. De adja is, cserél a lánykával, a szépen munkált borítójú könyvet veszi maga kezébe, Isehai pedig megkapja a növényekről szólót. Nyugodtan nézegetheti azt, ameddig csak szeretné, hiszen ez a kötet már most érdekesebbnek tűnik, pedig még csak kinyitotta Dakhnator.
Nem kell ügyes-bajos nyitással pazarolni egy percet is, hiszen feltárul a könyv, felfedve minden titkát. Szembetűnő, hogy sok más kötettel ellentétben, mintha talán a gazdája nem csak kísérleteihez használt bűvölést, a betűk is varázzsal lettek a lapra zárva. Hiszen tökéletes munka, sehol egy csepp, mi kószán hullott, vagy óvatlan mozdulattól maszatos lap. Se egy rossz vonás, se ferdülő sor, ha hinne a szerzetes istenek létezésében, legalább egynek tulajdonítaná az efféle hatalmat.
Belekezd most már a szöveg képén túl a leírtak megfigyelésébe is. Egy lény, mit emberi erő hitük szerint nem fékezhet? Hatalmasabb erő? Majd egy leírás a kezdetekről. Gyűjtögetés. Megszállás? Gyenge test? Eddig nem igazán tetszik neki, bár letenni nem lenne képes kezéből. A kis eredar érezheti is a belőle áradó kétséget. Mintha nem akarná hinni, hogy valóban igazat olvas, nem pedig rémes tündérmesét.
Ketrec? Önkéntelen pillant zöld szempárja a szobában lévőre. Visszatér tekintete, s lajstrom következik, versbe szedve. Hárpia vér, worg szőr, vasfű, mákony, disznó foga... S itt már maszatos az írás. Furcsa, hiszen eddig oly tökéletesen volt vezetve minden, most mégis elveszett információkkal tud csak farkasszemet nézni. Vadul lapozza, mennyire csak tudja, hogy meglelje a következő oldalt, hol hasznos rejtőzhet még. Csak nem tette tönkre az a lötty, mi rákerült, egészen a végéig!
Itt-ott lel még pár dolgot. Egy kis morzsa, egy név. Isehai! Szemei elkerekednek. Szívét torkában érzi verni. Vére mintha megfagyott volna, mégis érzi, miként dübörög ereiben, adrenalintól zakatoló szíve pumpálja, amennyire csak tudja. Lepillant a szőkeségre. Érzi, ahogy tarkóján a rövidke kis szálak szinte az égnek merednek, lúdbőr tarkítja meg bőrét karjain, ahogy szinte végigszánkázik a felismerés jeges karma a hátán. Óvatosan pillant vissza, lapoz újra, s újra, újabb sorok kerülnek elé, miket lehet olvasni.
Babák, mikkel erőszakosan bánik a gyermek. Majd újabb lapozás. Egér csontok? Nyers hús? Való igaz, hogy a libabőr nem múlik és egyre inkább érzi úgy, hogy a lábánál lévő, aranyos kislány egy démoni teremtmény, pusztán túlvilági létezése halandó testbe záratott. S látszólag a könyv írója is egyre inkább félt, vagy talán az őrület vett rajta erőt, de kezd lapról lapra rosszabb lenni a kép, mit írása alkot. Csúszik minden, zaklatottságra engedi következtetni a szerzetest.
Összecsukja a könyvet. Ennyi éppen elég volt belőle. Leguggol a lány mellé.*
- Látom, nem vagy te olyan egyszerű eset.
*Vigyorog rá és szőke fejére teszi kezét, megsimogatva azt. Talán a sors, vagy azok a nem létező istenek találták ki, hogy ezer halál után, miből kiszabadult, egy gyermek végezzen vele. Áll elébe, ha így kell vesznie, emelt fővel sétál a temetőbe és fekszik koporsóba, hogy földet rá az vethessen, ki csak kíván. Ha kötél szakadt, ha kés tévesztett, sok-sok vessző hordott félre, nem pont egy leánytól fog megrettenni. Még ha sötét pillantása egyre inkább a hidegrázást hozza rá, jeges karmok szánkázása gerince mentén minden pillanatban, míg a lélektükreibe tekint.*