//Isehai és Dakhnator//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*A díszes, bőrkötéses könyvnek nincs a szó szoros értelmében vett zárja. Ami azt illeti, nyoma van annak, hogy valaha bírt ilyesmivel, méghozzá aprócska szegekkel a fedélbe rögzített fémlappal elöl, rajta egy vájattal, ahová a hátoldal hasonló fémlapocskájának füle csúszhatott. Utóbbiban egy újabb, kerek vájat tanúskodik arról, hogy a zárhoz valaha piciny lakat tartozhatott. Ezutóbbi az asztalon pihen, kinyitott állapotban, benne a hozzá tartozó picuri kulccsal. Ez olyan aprócska, hogy akár nyakláncon vagy fülönfüggőn is csünghetne, szinte észrevétlenül. Lerí ezekről is, hogy jó ideje nem használhatták -mára ezt is belepte halványan a por, s közelebbről megnézve még az is látszik, ahogy egy pók önkényesen mászik rá, hogy hálóját kifeszítse ezen pont és egy másik könyvhalom közt.
Az ok, amiért szükségtelenné vált már a lakat, az, hogy a kis fülek szegecsei igen lazák, már nem fogják a fémet a bőrhöz oly feszesen, mint hajdanán. Így, mikor Dakhnator kinyitja a könyvet, az egyik szeg gond nélkül ki is csúszik odújából, s éppcsak valami nagyon halvány neszt hallatva érkezik meg a padlóra.
A könyv első oldala nem tartalmaz semmit, ellentétben az előzőleg átlapozott herbalista könyvvel. A második oldala viszont már annál érdekesebb dolgokat rejt.
Az íráskép szép, arról tanúskodik, hogy aki a hosszúkás, keskeny betűket papírra vetette, sokáig foglalkozott a betűvetés művészetével. A sorok szépen elkülönülnek egymástól, s olyan egyenesek, mintha csak vonalzóléc segédletével készültek volna. Az egész oldal szép áttekinthetőnek lenne nevezhető inkább, mintsem zsúfoltnak. A tinta, melyet a varázsló használt, hogy megörökítse gondolatait a sárgás papíroson, fekete - a legmélyebb, legsötétebb, amit ember valaha a növények nedveiből írásra alkothatott, s ráadásként sehol nincs megfolyva. Összevetve, minden arról tanúskodik, hogy az író nagy gondot fordított a könyv és egyéb eszközök megválogatására. Legalább akkorát, mintha életre szóló remekművet akart volna alkotni - tökéleteset.*
"Álljék itt tanúbizonyságul mindazoknak, kik nem hittek eljövetelében, kik nem hittek abban, hogy emberi erő megfékezheti. Tanúbizonyságul mindazoknak, kik kételkedtek abban, hogy ezen erő megzabolázható, makacssága megtörhető, ereje pedig oly célokra felhasználható, mire MI magunk akarjuk."
*Áll az írás első bekezdésében, melynek rejtélyessége már önmagában sem kecsegtet sok jóval. Ahhoz képest legalábbis, mekkora gonddal formálta a mágus a leírás szavait a papíron.*
"Első lépések
Mindenek előtt kell egy test. A régi leírásoknak alapján, miket találtam - bár más mágusok javaslatára nem kellene hinnem nekik -, egy testet szállnak meg. Bár említést nem tett egyik sem, hogy mifélét, bátorkodtam én magam megválasztani ezt, pusztán elővigyázatossági okokból. Saját magamnak nem kívánom az őrületét, ugyanúgy, ahogy kezei közt elveszni sem lenne épp kellemes, hiszen akkor mivégre próbálkozom a megtörésével? Egy apró, gyenge testre volt szükségem. Sok fejtörést okozott és álmatlan éjszakát eme tény, de végül döntésre jutottam. Ő túl jó erre a világra, s túl ártatlan. Sosem nézném végig, ahogy valami erőszaktevő sanyargatja, ahogy azt sem, hogy a mágia emészti fel törékenységét. Döntöttem.
Kellett még egy ketrec. A testméretek miatt nem kellett ugyan túl nagy, viszont annál erősebb. El nem tudom képzelni, mekkora erő lakhat benne, de a véletlenre semmit sem bízhattam. Másként nem lehet a közelemben!
Második lépésként megszereztem mindent, mi a bűbájhoz az iratok szerint szükséges. Több feljegyzést is találtam erről, néhány pontban nem is egyeztek meg, ezért úgy döntöttem, mindent megszerzek, amit bármely irat egyszer is említ. Hosszú volt a lista, de még hosszabbak a hónapok, mire mind meglett.
Hárpiának vére folyjon,
Bűbáj-értő ebbe sót szórjon,
Worgnak bundájából egy tincs,
Biz'ám, csuda nagy kincs!
Vasfű, mákony és ártányfog..."
*A versbe szedett listának itt vége szakad, s a következő oldalon folytatódik. Azaz folytatódna, ha az írás ott nem maszatolódott volna el az olvashatatlanságig. Ezért valami folyadék tehető felelőssé, amely fel is hólyagosította a papírt jópár lapon át amellett, hogy eláztatta azt.
Oldalakon keresztül olvashatatlanná lett az erősen elbarnult papír fölső fele, így ezeken a lapokon csak részinformációk lapulnak.*
"... neve Isehai, hogy hatalmat nyerjek fölötte így is. Teljesen olyan, mint Ő, azt leszámítva, hogy csupán arcán maradt meg a báj, lelkéből teljesen elveszett. Nem beszél, csak morog, ha közelítek. Vagy épp visít az éjszaka közepén. Talán ez elmúlik majd idővel, nem tudom. Talán csak várnom kell, hiszen még egy napja sincs itt. Talán csak meg kell szokja az itteni léttel együtt járó érzéseket.
Hagyom még, hátha megnyugszik."
"...babáit. Rendre a falhoz vágja őket. Előszeretettel rágja a rongyból készült végtagokat, szorongatja, csavargatja... De az ételhez egy ujjal sem nyúl. Ilyesmiről egy feljegyzés sem írt. Nem fogom elveszíteni! Nem azért hoztam ekkora áldozatokat, nem azért dolgoztam ennyit, hogy most minden füstbe..."
"...csupa vér volt. Egerek csontjait találtam a ketrece körül. Ezúttal nem is levest kapott ebédre, hanem nyers húst. Az utolsó apró índarabig megette..."
*Az olvasható sorok egyre kevésbé bizalomgerjesztőek, így nem is lenne csoda, ha a szerzetes megelégeli mára az olvasást, s egyszerűen becsukja a könyvet ahelyett, hogy tovább kutakodna a sorok között - melyek az első oldalhoz képest egyre kevésbé összeszedettek. A betűk itt-ott már nem csatlakoznak egymáshoz, elkezdenek jobbra-balra dőlni, s köztük már tintapacák is megjelennek, mintha az író kapkodott- vagy zaklatott lett volna.*