//Második szál//
//Éleina//
*Nyilvánvalóan két teljesen eltérő világból származnak, hiába mindketten Lanawin lakói. Másképp tekintenek majd mindenre, vagy talán mindenre, ez ez cseppet sem zavarja. Hiába előítéletes a városiakkal, hiába látta az erdőn túli világ sötét részét, el kell ismernie, látott szép dolgokat is. Emiatt pedig nyitottabbá vált a civilizált vidékek szülöttei felé is.*
- Cserélünk. Együttműködünk. Nem vagyunk olyan sokan, mint egy város lakói, és jól ismerjük egymást, bízunk egymásban. Nem verjük át a másikat, nem csapjuk be, nem nehezítjük az ő munkáját. A vadászok nem csak maguknak és a családjuknak hoznak vadhúst, a bőrművesek nem csak maguknak készítenek hasznos holmikat, az erdőjárók másoknak is hoznak az erdő kincseiből, akiknek szüksége van rá, a gyógyítók is bárkit ellátnak.
*Itt, ahol a pénz ural sok mindent, és ahol az alvilág is megvetette lábát, talán nehéz elképzelni, hogy ez működik, ám a törzs még megvan, és köszöni szépen, jól van.*
- Éleina. *Ízlelgeti a nevet.* Szép. Kellemes csengése van, mégis van benne határozottság is. *fejti ki a véleményét ő is a másik nevéről.
Aztán pedig hallgatja a hóhajú lány történetét. Ugyan maga sem a szótlan fajta, de szívesen vállalja a hallgatóság szerepét is. El sem tudja képzelni, milyen lehet gazdagnak, tehetősnek lenni. A pénz értékéről csak most kezd valamiféle fogalom kialakulni benne, hiszen most már ő is rászorul az aranyra. De még mindig a szükséges rosszként tekint rá, hiába érti már a miérteket. Amit lehet, azért próbál maga megcsinálni, és beszerezni magának. És mégis, a végére valami apró, közös vonást talál kettejük között. Ő is eljött otthonról, és már túljutott azon a ponton, hogy hitegesse magát, csak a bosszú vezérelte. Mindig is sokat kóborolt az erdőben, napokra, néha jóval hosszabb időre is eltűnve állataival, holott nem volt vadász, elkísérte az áldozathozókat, akik náluk amolyan kereskedőfélék, holott ő nem volt az, és igazán harcosnak vagy gyógyítónak se lehetett mondani. Most pedig itt van, az otthontól, a barátoktól, a családtól távol. Egyedül, magára maradva, és nem térhet vissza. Nem a törvény tiltja, hanem a saját lelkiismerete még mindig, ami nem engedi vissza, ami megtiltja, hogy odavigye a sok rosszat. Másfelől szíve sem engedi, hiába vérzik mind jobban és jobban. a kezdődő melankóliát a hozzá intézett kérdés töri meg egy pillanatra.*
- Nem, nem találtam meg őket. De talán jobb is, egyedül mit tehettem volna? *A düh és keserűség elszálltával kénytelen volt igazat adni a hímnek. Ha meg is öl egyet vagy kettőt a csapatból, a többi legyűrte volna. Talán megölik, talán megkínozzák, talán megerőszakolják és eladják. Ha a szellemek kegyesek, a törzs harcosai azonban a nyomukra akadtak.*
- Egy jól szervezett banda átejtett minket. Nem tudjuk pontosan, mennyien voltak. Ketten a területünkre tévedtek, és elhitették, hogy menekülnek valakik elől. Mi befogadtuk őket, amíg erőre kapnak, és kitalálják, mi tévők legyenek, merre induljanak tovább. Ők persze alaposan szétnéztek a falunkban, és találtak valamit, ami elég értékesnek bizonyult számukra. Szerencséjük volt, mert egy ünnepségünk közeledett, a mulatság napján pedig lecsaptak. Elloptak egy éjkő szobrot, amit réges rég ajándékba kaptunk, és hogy elég nagy kavarodás legyen, ami alatt elszökhetnek, tüzet gyújtottak. Csakhogy amire nem számítottak, hogy valaki épp akkor fog ellátogatni abba a házba. A nővérem rosszkor tévedt rossz helyre. Leütötték, megverték, és ott hagyták eszméletlenül, miközben a lángok egyre jobban terjedtek. *Habár nyugodt hangnemben kezdte a történetet, a végére hangját átitatja a harag és az aggódás.* Nem sokon múlt, de túlélte. Persze az eset örökre nyomott hagyott rajta, testen lelken egyaránt.