//Második szál//
*Nos, úgy tűnik, nem érkezett annyira rossz időben (ha feltesszük persze, hogy lehet jó időben minden figyelmeztető jel nélkül csak úgy rányitni valakire). Persze azért egy előre megfelelően eltervezett rendszerben is előfordulnak hibák, hát még amikor valami felborítja a terv menetét! Amint a nőalak mozdul (mert mozdul, sőt, fel is ugrik), Lorew óhatatlanul is odakapja a szemeit, elvégre így reagál az ember arra, ha valamit csak a szeme sarkából érzékel. Így pedig a szemei óhatatlanul találkoznak a hölgy íriszeivel, aminek hatására a lábai egy pillanatra megrogynak. Nem biztos benne igazán, hogy mi minden fut át az agyán a másodperc egészen apró kis töredéke alatt, de annyi bizonyos, hogy ilyen kavalkád még sosem volt a fejében. Talán ha több ideje, ha csak percei vannak felfogni a dolgot, akkor valami érdemi reakciót is tanúsíthat, mely ezt a kuszaságot jelzi, most azonban minden túl gyors, mire rájön, mit kéne tennie, már el is vetette az ötletet, és jön a következő. A legtöbb reakció az ájuláshoz hasonlít, vagy legalábbis a hanyatt eséshez, vagy ellenkezőleg, az előreboruláshoz. Ha egyáltalán azt meg tudná magyarázni, hogy most fél, vagy boldog, vagy ennek a kettőnek milyen arányú kombinációját éli át éppen...
A teljes káosz viszont ahogy jött, úgy tűnik el, hirtelen, és nyomtalanul. Egyetlen szó marad helyén, az egyetlen logikusnak tűnő magyarázat. A mai nap eseményei után...*
- Álmodom *jegyzi meg a lehető leghatározottabb hangon, amit ebben az állapotában ki tud préselni* Én most... álmodom.
*Azzal a lendülettel megfordul, és becsukja maga mögött az ajtót. Boldogság, most már egészen biztosan, rettenetesen boldog, és noha némi félelem is vegyül a dologhoz, ez mit sem csorbít az örömén. Álmodik, ez valószínűleg egy álombéli látomás, ami nem mellesleg meg is magyarázná, miért képzelgett egész nap. Mert az álmok logikátlanok. Természetesen szükségtelen mondani, hogy meg sem fordul a fejében, hogy ez nem álom. vagy hogy éppen egy egyszerű halandó van itt, aki csak véletlenül hasonlít a látomásában szereplő entitáshoz (meg... nem mintha lett volna ideje alaposan szemügyre venni). Számára minden lényegtelen, az egyetlen apróság: ha az emberfia rájön, hogy álmodik, akkor annak az álomnak hamarosan vége.*
- Szóval... *nem igazán halálosan biztos benne, hogy mit is kell ilyen helyzetben tenni, hiszen... ha látomása van, annak nyilván megvan a maga oka, amit pedig az entitás tud, nem ő. Véletlenül sem szeretné sürgetni, de nem tudja nem megkérdezni* Esetleg... tehetek érted valamit?
*Valójában teljes mértékben nincs tisztában a helyzettel, fogalma sincs, hogy mennyi távolságot kell tartania, vagy egyáltalán ránézhet-e a jelenésre, vagy állhat a lábain a jelenlétében, vagy... Szóval nem tud semmit.*
- Kérlek ha... bármit rosszul csinálok, akkor sajnálom, de új még a helyzet *persze éppenséggel azt sem tudja, hogy szabad-e szabadkoznia, vagy ilyenek, de hát valahol el kell kezdeni, különben nagyon gyorsan elfogyna minden lehetősége. Nem tudja, hogy szabad-e valamit csinálnia, nem tudja, hogy szabad-e rákérdeznie arra, hogy szabad-e, és így tovább, akkor talán az a legjobb, a legelején leszögezi, hogy ő teljes mértékben új az ilyen látomásokban, meg persze az entitásokkal való találkozásban. Persze lehetséges, hogy ezt sem szabad, de akkor talán (kis eséllyel) ez a mondat mentséget szolgáltat önmagára.*