//Nyári forgatag//
//Khan Lero//
*A tikkasztó hőségbe a tisztás felé vették az irányt a lovaggal. Ám a forróság miatt nem tudott másra odafigyelni, csak saját lépteire, s mire feleszmélt a lovag eltűnt mellőle. Hirtelen fordul hátra, s haja követi mozgását, mely puhán omlik hátára. Lehet, hogy mégis csak fel kellett volna kötnie reggel kontyba?
Ám a férfit nem látja sehol, csak a fel-le járkáló tömeget.
~Elvesztettük volna egymást?~
Kutatja kíváncsian a tömeget, ám az ismerős barna lobonc, az őszike szemekkel nem tűnik. Nem esik kétségbe, ennél azért talpraesettebb. Halkan sóhajt egyet, s megfordulva folytatja útját a tisztásra, kezébe a tál rizses rákkal. Nem aggódik a férfi miatt, tudja, hogy ha máshol nem, akkor a fogadó hűs termében megtalálja majd.
A tisztáson, egy kósza fa árnyékába gyorsan fogyasztja el reggelijét, s ebédjét is. Talán még a vacsoráját is. Ilyen melegben nem létezik, hogy bárkinek is étvágya legyen.
Fejét hátrahajtva, sütteti arcát a nap aranyló fényében. Sok történetet hallott már a déli melegről. Rá kell jönnie, hogy képzelete cserbenhagyta.*
- Szóval ilyen az a perzselő nyár. Szokatlan, nem Lyara?
*Lassan letelik az egy év, mikor újra találkozhatnának. Halványan mosolyodik el, ám szívébe ekkor éles szúrást érez. Rögtön előre dől, s felhúzott térdeire hajtja fejét. Emlékeibe idéződik a tavaszi karnevál, a köpcös mágus, s a fenyegetés. Kezei akaratlanul is ökölbe szorulnak.
~Jól van. Tudom, hogy jól van és nincs semmi baja.~
Győzködi magát, majd erőt véve magán feláll. Túl gyorsan tette, szervezete nem szokott hozzá az északi fagyok után, az itteni sugarakhoz. Így nem csoda, ha megszédül egy pillanatra. Szemei előtt elsötétül a világ, s érzi, ahogy remegnek lábai.
~Ez csak a meleg.~
Konstatálja az eseményeket. Visszanyerve látását indul meg határozottan a város felé, vissza a forgatagba. Véletlenül sem hagyna ki egy eseményt sem. Nem, ehhez túl fontos számára az indok, amiért elindult egykoron otthonról.
A macskaköveken járva, a házak ontják falaiból a hőt. Elyne elképzeli, hogyha hozzáérne, kezei biztos felsisteregnének alatta, talán meg is égne. Halványan mosolyodik el ezen, ahogy nézelődik.
Barna tekintete szemlélődés közben megakad, egy fehér alapon kékre festet feliraton. Óvatosan tekint fel az épület ajtaja felé, hogy jól látják-e szemei. De igen, itt bizony víz van. Boldog léptekkel indul meg, miközben kezeivel magát legyezgetni. Nem gondolta volna, hogy ennyire rosszul fogja viselni a déli időjárást, így megörül a Fürdőház létének. Ha tudta volna, hogy létezik, a lovagnak is ezt a helyet ajánlja, hogy itt töltsék el a nap kellemesebbik részét.
Belépve először a kellemes hűvösség fogadja, mely oly otthonos számára, s persze a pára. Visszaidézi számára a kúria falai közötti apró fürdőjüket, melyet mindenki használhatott. Sugárzó mosollyal indul meg, hogy ruháitól, s hosszúszárú csizmájától – melyet hamar le kell cserélnie – megszabadulva egy viszonylag üres medencébe vesse magát.
Nem szégyelli magát, sem a testét, nincsenek benne ilyen érzések, nem így nevelték. Igazából erre épp nem nevelték, ahhoz Worf papa is túl szabadszellemű volt. Így természetes számára a pőreség. Gyorsan leveti ruháit, s csizmáját, melyet messze tart magától. Inkább bele sem gondol, hogy milyen aroma áramolhat ki abból.
Az évszak nem hazudtolja meg önmagát, rengetegen vannak itt, hogy enyhítsék magukat, a remélhetőleg hűsítő vízbe. Ám mégis akad egy medence, mely üresnek hat. Legalábbis egy ember ül benne – vagy bármilyen más lény, messziről nem látja a barna hajú leányzó. Szabad kezével letörli homlokáról a verejtékcseppeket, s a sarokba hajítja a ruháit.*
- Remélem, nem zavarja.
*Szólítja meg a férfit, s választ sem várva lép bele lábával a vízbe. Bőre szinte sistereg, ahogy elmerül a hűsítő nedűbe. Leérve, csak a derekáig érhet a medence, nem mély. Halk, jóleső sóhajt hallat, ahogy nyakig elmerül. Nem zavarja, hogy haja nedvessé vállig, s hátára, vállaira, mellkasára tapadnak. Kezeit felemelve megmossa arcát is. A medence széléhez sétálva ül le az ott kialakított padra, s csak halkan élvezkedik.*