*Szó nélkül végezte el feladatát, Zora köszönetére is csak néma bólintással felelt. A jó hír említésére ugyan érdeklődés csillant vörös tekintetében, de mivel engedélyt szólni nem kapott, így csak figyelmesen, aggódva hallgatta Zora rövidke összefoglalóját.
Közel sem tekinti jónak a lehetőséget, hogy ezzel a férfival bárhová is elmenjen, de mivel a mélységi nő bizakodva tekint a probléma megoldásának ezen módjára, ő sem tiltakozik. Két év után ez eddig a valamire való egyetlen nyom, avagy ígéretes segítő szándék.
A kérésre, hogy ő szóljon előbb nagy levegőt vesz, majd lassan engedi ki. S kezd bele vékonyka, hisztérikus leányhangon.*
-Twinilie Rineril vagyok. Tizenhét évec, tündér. Két éve átkoztak meg és kerültem ebbe a tectbe.
*Süti le tekintetét szégyenkezve egy rövid pillanatra, majd emeli újra a férfire, siklik tovább, réved el, és immáron mély, férfias tónuson folytatja, igyekezve a puszta tényekre szorítkozni.*
-Ebben a testben térek magamhoz, egy ismeretlen erdőben. Összeverve, összevagdosva, sebeim egy része már gyógyuló félben van, mások elég frissnek tűnnek. Az öltözékem egy férfié. Van fegyverem, van erszényem, van egy kulcs a zsebemben, rajta vékonyka falap, egy számmal. Elindulok. Egy kicsi városba jutok. A harmadik fogadóban felismernek, és úrnak szólítanak. Ezen a fura néven. Megmutatják a szobámat. Sok holmim van. Gazdag vagyok. Mondom, hogy elátkoztak. Nem hisznek nekem, azt gondolják lázam van a sebektől, ápolnak a pénzemért. Felgyógyulok. Nem tudom mennyi nap alatt.
*Pillant vissza kétségbeesett zavarral Zorára. Reméli ennyi elég lesz, többet nem igazán mondhat. Ám hirtelen megrázza hószín fejét, és mégis folytatja.*
-Néha álmodok egy barlangról, hideg helyen fekszem. Kikötözve. Kínoznak, és kérdeznek.
*Ráncolja homlokát elgondolkodva.*
-Nem értem mit akarnak. A családról kérdeznek. És az elbújtatott. *Szakítja félbe mondatát.* Nem tudom miről.