//Második szál//
*Azzal a ténnyel, hogy biztosan van, aki elviseli az idősebbek molesztálását, nem tud vitába szállni, ugyanakkor a lány további kijelentésére elkerekednek szemei. Nem szokása mások felett ítéletet mondani, mindenkinek a saját ügye, hogy mit tesz az életével, legfeljebb segíthet azoknak, akik panaszkodnak, vagy segítséget kérhetnek, de… Az efféle életvitellel sosem tudott azonosulni. Valójában nem is akart még sosem, s inkább most sem gondolna bele, hogy mi lenne, ha az öreg mégis tudna annyit fizetni, hogy Aenae elmenjen vele. Ebben a hitben is maradna, ha társasága nem javítaná ki magát. Fogalma sincs, hogy miért, de amint módosul Galtia tudatában ez a picinyke tény, megkönnyebbülést érez. Mintha egy hirtelen előtte termő falat sikerült volna áttörnie, úgy lélegzik fel, néhány pillanatra lehunyva szürke pillantását.
Szerencsére olyan nevelésben volt része, hogy ilyesmin sosem kellett gondolkodnia. Saját maga körül el tudja látni a feladatokat, az állatokkal sincs különösebb gondja, hacsak nem erővel kell noszogatni őket az odébb állásra. Aztán valami olyasmit hall, amitől legszívesebben kiugrana. Már attól úgy érzi, hullani kezd a haja, hogy csak végighallgatja azt, amit a másik mond. Ajkai egy pillanatra feszülten préselődnek össze, ahogy a kétségbeesés szikrája megmutatkozik ábrázatán.*
- Ugye most csak viccelsz?
*A válasz, amit hallani akar, az egy egyértelmű „Igen”. Vagy bármi más, ami a tréfáról árulkodik, ahelyett, hogy igazságnak ítélné az imént elhangzottakat. Az újabb információn újfent meglepődik.*
- Soha? *kér gyorsan megerősítést, holott semmi gond a füleivel, felfogta elsőre is* - Nem tudom eldönteni, melyikünk járt jobban. Én, aki már néhányszor volt, vagy te, aki még sosem *gondolkodik el hangosan.
Hirtelen indíttatásból elhagyja helyét. Féllépésnyit beljebb lép, és társa felé fordul, szigorúan utasítva magát a szűk látókör fenntartására. Azt a keveset is csupán azért teszi meg befelé, hogy nyakáig elmerülhessen, vállait a víz alá juttatva, egymás után kezdve bele átmozgatásukba.*