// A nemvárt gond //
* Újabb apró biccentés a részvétnyilvánítás hallatán. Tudja, hogy nem őszinte a dolog, inkább az illem szabta, és pont az illem követeli meg tőle, hogy ne ragozza tovább a dolgot. Ahogy mondani szokták ami volt, elmúlt, változtatni már nem lehet rajta, még szavakkal sem.*
- Pegazus, igen. Valóban ezt a nevet hallottam * helyesel örömmel, mintha értékelné, hogy valamit megjegyzett, illetve segítettek abban, hogy felidézze. Hisz egy idegen városban az ember olyan elveszett még, nem ismeri az utcákat, negyedeket, örül ha akad egy fix pont, ahonnan kiindulhat és ahova visszatalálhat.*
- Vidék mindenképp * bólint halvány mosollyal ajkán, akárha azt mondaná, szóra sem érdemes, kívül eső táj az. Nem város, ne láss belém úri dámát, nem vagyok az.
Végül is, pont ezeket az apróbb részletek nem érkeztek leegyeztetni, és tanulmányai főbb pontját képezték, miképp kerülheti ki a lebuktató kérdéseket. Nem tudhatja, a másik nő csak Artheniorban élt-e idáig, vagy máshol is járt, így ostobaság lenne elsőre nevén nevezni bármely várost. Ahogy a valóságot is ostobaság lenne kijelenteni, hisz nem tudhatja, Albun vajon ismeri-e mecénásának hollétét.
Bár ügyesen lavíroz, még is értékeli a férfi szavait, melyek elvágják a témát, egyelőre, mert biztos abban, a nő nem hagyja annyiban. Apró érintéseik, az a gyengéd simítás sokkal árulkodóbb tanult szem számára mint ezernyi szó vagy vallomás.*
- Nagyon hálás vagyok Albun. Örömmel pihennék végre nyugodtan, rázó kocsit és zajos külvilágot kizárva. Hosszú volt az út és ez idáig feszített a félsz, hogy sejtésem téves.
* Igen, talán ideje most lezárni a komédia első felvonását. Nem szószátyár, nem üt fel minden lapot első körben, hagyni kell a lehetőségeket későbbre, hagyni kell, hogy a kíváncsiság továbbra is megmaradjon. Hisz közel kell engednie, babusgatnia magához mindenkit, hogy a számára szükséges információkat is elnyerhesse.*