//A botosjeti nyomában//
~Te jó ég, már tegeződik is!~
*Egy biztos, nem volt túl jó lépés ez az egész, sokat nem tudott meg, és ez a furcsa Soraya még hangnemet is váltott, amit mondjuk Leandanának címez.*
~Jobb félni, mint megijedni.~
*Az ételtől viszont nem fél, így pedig nincs ellenvetése az átvonulás ellen.*
-Sajnálattal hallom. Netán el tudna vezetni egy ilyen beomlott bejárathoz, ha egy kutatócsoportot összeszednék? Sajnos semmi komoly ígéretet nem tehetek, puszta kíváncsiság.
*Játszik el a gondolattal, hogy pont ő talál majd új utat a régen elfeledett Mélységbe.*
-Ha pedig minden érdekli.
*Kedélyessége nem hagy alá, mondhatni valós félelmei ellenére sem.*
-Akkor gondolkodjon el azon, hogy mi a közös azon dolgokban, mik árnyékot vetnek!
*Ad egy olyan mágusos, Taitosos talányt.*
-Ha megvan a megoldás ne legyen rest megírni!
*Már a gőzölgő ételes tányérja elé huppanva toldja meg szavait, hiszen ez éppen úgy hangzott, mintha egy kérdésre a sötételftől sötét elfsége miatt nem várna pár napon belüli választ.*
-Persze, ha előbb van jó válasza, szívesen meghallgatom, csak nekem egy hatba telt rálelni a megoldásra még jó régen. Kölyök voltam még mondjuk.
*Most esik csak le neki, hogy felálltakor egyik kezébe botját kapta, így muszáj lesz azt letennie valahova, mielőtt enni kezd. Feláll, a falhoz tipeg és odatámasztja, majd vissza.*
~Végre étek.~
*Néz az amúgy a Vashegyen tényleg hétköznapi, de sok és szépen tálalt vacsorára.*
-Jó étvágyat!
~Szellemek, micsoda megnyugvás!~
*Néz a többiekre, és talán másfél percig úriasan étkezik, aztán jönnek a nagyobb falatok, gyorsabb rágás, valamint az a tekintet, amivel a "belső sivatagi bennszülött" néz a tányérra mindenkiről. Szóval a fél nap koplalás előtörik, míg végül pár halott szárnyas teteme le nem győzi azt. Taitos le is öblíti egy kis itallal, s így ismét beszédképes lesz.*
-Köszönöm, igazán ízletes vacsora volt!
*Hálálkodik.*
-Nem hallott esetleg valamit Worenth hollétéről? Aránylag ismert, talán nem maradna nyom nélkül, ha a városban leledzene.
*Tér idejöttük tárgyára most, hogy gyomra már nem sürgeti sehová.*