// Második szál //
// Estebéd idején //
*Morran fel a kétes származással rendelkező baromfi hallatán.*
-Én Egnastól hallottam. Tőle szoktam a tojást venni. Kerge egy nőszemély.
*Vonja meg vállát, jelezve, szót sem érdemel az eset. Majd folytatja átszellemült ábrázattal.*
-Pedig ha valaki, hát Nestar úrfi bizonnyal tudja. Amit ő nem tud, az nincs is!
*Kicsikét elfogult, épp csak csöppet. Mint mindenkivel, ki a kúriában él.*
-Tudom is én már! Megvádoltak ilyesmivel majd minden hatalmat. Felsőbbet, és alsóbbat, mágia-használót, boszorkányt, erdei rémet, lidércet. De mindig valamely hozzájuk közel álló, hűen szolgáló halandójukat hozták vissza, ha nem a csúfos véget ért szeretőjüket. A Sötét Anyáról is beszéltek ilyesmit, hogy szívének kedves, hozzá hűséges gyermekeit feltámasztja holtából, új küldetést ad nekik, hatalmat, csodaerőt.
*Legyint a konyharuhával, mintha zavaró bogarat akarna elhessenteni.*
-De a sereg csak egy történetben szerepelt. Egy régi rémmesében, mivel még nagyanyám riogatott, hogy ne merjem elhagyni éjjel a házat. Volt egyszer rég egy erdei remete, ki már több száz évet megélt, hatalmával a fákat, állatokat, növényeket védte.
*Kezd bele a történetbe, úgy ahogy ő hallotta.*
-Vigyázta a létüket, és mágiájával táplálta az életüket. Úgy tartották képes volt a száraz kórót rügyező bokorrá varázsolni. Visszavonultan élt, nem törődve a halandókkal, csak az erdő gondjával. Egy napon azonban harc támadt, valami nagy-nagy háború dúlt, mely végül eljutott az ő zöldellő kis birodalmába is. És a halál aratott a fák között megbontva azt az egyensúlyt, mit a remete oly gondosan ápolgatott. A csata mint olyan elül. Egy idő után a tűz is. De a véráztatta, felperzselt kopárságon már képtelen volt erejével új rügyeket fakasztani. Megharagudott igen nagyon a halandókra. Bosszút esküdve erejét fordította a harc után ott maradt tetemek felé. Azok pedig felkeltek, fegyvert ragadtak, és engedelmeskedve az öregnek vonultak az éj leple alatt az emberek, elfek, egyebek ellen.
*Tart percnyi hatásszünetet.*
-Mozogtak, harcoltak, de igazán nem éltek. És nem is gondolkodtak. Teljesítették uruk minden parancsát, élettelen tekintettel mészárolva nőt, férfit, gyermeket egyaránt. Könyörgés, sikoly mit sem segített, megölni őket nem lehetett, hisz már halottak voltak. Csak az adott reményt, ha bezárkóztak, elbújtak előlük.