// Zaranir, Rinan //
*Williän számára nem igazán érződik ki, ha valaki nem vár választ a kérdésére, szóval mit sem törődve az apróbb jelekkel, szóra nyitja az ajkait.*
- Mert nem számítottam rá, hogy valaki hozzám ér. *Feleli nemes egyszerűséggel, és bár hozzátoldhatná, hogy akár a legutáltabb ellensége is állhatott volna mögötte, neki ilyen nincsen – legalábbis véleménye szerint -, szóval nem is jut eszébe ezzel példázni. No meg a következők hamarost elterelik a figyelmét, és újfent kénytelen a szemöldökeit ráncolni. Ugyan Zaranir egyből tovább is gördül a téma fonalán, ám ő még mindig azon tűnődik, mi is lehet az az egy szó, amivel jellemezhetné a felsoroltakat. Eltűnődve pillog maga elé, közben az alsó ajkát rágcsálja, míg végül értetlenkedve felpillant az idő közben megindult kalózra. Sietősen megy utána, hogy beérje, majd megszólal.*
- Nem akarjuk álcázni magunkat. Az az otthonunk. *Jelenti ki némi sértettséggel a hangjában, hogy még ennyit sem tud a szőke hajú férfi, pedig kettejük közül Will az, aki bizonyos tudnivalók hiányában leledzik.
Mindenesetre egy bólintással fogadja az első leckét, és megnyugvással fogadja, hogy ezúttal már körültekintőbben fogalmaz Zaranir. Azonban elméjének békéje nem tart sokáig, a hosszadalmas magyarázás és megannyi tudnivalók bizony pikk-pakk összekuszálódnak a fejében, főleg, hogy az alapvető szabályokat sem érti. Már miért akarná bárki is átverni? És miért nem ér annyit valami, amennyiért azt árulják? Persze a mai délutánig azt sem tudta, hogyan működik a vásárlás procedúrája, ám az elhangzott információk nem olyasfélének tűnnek, amit majd egyszerűen el fog tudni sajátítani. Az arannyal teli erszényt könnyű volt átadni, és cserébe elvenni a gömböt, egyszerre ügyelni ennyi mindenre viszont számára lehetetlenségnek tűnik. A végén már csak üres tekintettel, lefagyott ábrázattal bámul a férfire, s csupán annyit érzékel belőle, hogy mozog a szája, szavai azonban nem jutnak el a tudatáig.
Legközelebb akkor ocsúdik fel, amikor egy kis szünet révén kérdést intéznek hozzá.*
- Öhm... nincs málhás állatom... *Böki ki csöndesen, amint nehézkesen felidézi magában az utolsó mondatot, amire válaszolhat valamit. De talán meg se kellett volna erőltetnie magát, ugyanis csevejüket félbeszakítja egy csuklyás alak közbeavatkozása, akiről hamarost kiderül, hogy Rinan.
A kölyök ijedten lép egyet hátrébb, amint meglátja a kezében a kést - miként épp Zaranir bőrének szegezi a hideg fémet -, s az izmai is megfeszülnek, mintegy készülve arra, hogy bármelyik pillanatban meggondolhatja magát az obszidián szemű, és ellene irányítja a fegyverét. Talán még levegőt is elfelejt venni.
A korábbi kis képzelgései, miszerint majd mosolygósan kibékülnek, hirtelen ezernyi kis darabra törnek, ahogy undorral és megvetéssel szól hozzá a férfi, ráadásul Gombolyagot is felemlegetvén. Tettének súlyosságát csak Rinan haragjában tudja mérni, ennek okán pedig már sokszor megbánta, hogy akkor épp gyakorolni támadt kedve, s ehhez pont a kutyáját tudta felhasználni.
Türkiz lélektükreit szégyenkezve süti le a kezében szorongatott gömbre, ajkai pedig hamarost lefelé görbülnek. Nem szeretne elpityeredni, mégis könnybe lábadnak a szemei.*
- N-nem vagyok áruló... *Suttogja bizonytalanul, noha korábbi szavai mást bizonyítanak, ám Willnek mindig is problémás volt meghatároznia, mit engedhet ki a száján, s mi az, amit jobb magában tartania.* E-ezt neked vettem. S-sajnálom...*Hebegi el végül, amint Rinan felé nyújtja a gömböt, de végül nem bírja megvárni a – vélhetően negatív – reakciót, hanem leteszi a földre a kis ajándékot, majd összeszorítva a szemeit, mindkét kezével a hajába túr oldalvást. A fejét kicsit lehajtja, mint aki épp egy alapos verésre készül fel, s talán nem is gondolja rosszul annak fényében, amit mondani akar.*
- Ne bántsd őt, kérlek... S-segít nekem vásárolni, m-mert nem tudom, hogy k-kell, és oly-olyan sárga színű érmém sincs, mert odaadtam őket a g-gömbért... *Motyogja szipogva.*