//A fegyver útja//
*Talán igazak a pletykák arról, hogy a kikötő a gonosz fészke. Aenae sosem járt erre ezelőtt, csak a nem túl hízelgő pletykákat hallotta. Mocskos, gonosz népek lakják, gonosz istenek. Magára teríti a pokrócot, úgy bújik újra az elfhez, amúgy bőrponcsója csuklyája is a fején van, szóval igazán elbújt.*
- Nem ismered az öreglányt, nemigen fogta magát soha vissza. Mégsem esett soha bántódása. Apámnak még a fülét is megrángatta, pedig sámlira kellett hozzá álljon.
*Pycta persze bizonyára többet élt már, jobban ismeri az embereket és a reakcióikat, de Aenae meg az öreglányt ismeri és tudja, hogy sosem fogná magát vissza még akkor sem, ha egy égimeszelő elffel áll szemben.*
- Pedig ezzel nem lehet vitatkozni. Fattyú vagyok. Az anyám pedig. Igen, mindenképpen egy szuka. Fiatal szuka, az új férjének is szül pár gyereket és be is biztosította magának a jólétet.
*Halkan beszél, hangja elmélkedő, harag sincsen már benne, pedig pár hattal ezelőtt engesztelhetetlen haragot érzett anyja iránt. Mostanra inkább csak sajnálja, mert neki mindig függenie kell majd valakitől, Aenae viszont szeretné hinni, hogy egyedül is megállja a helyét az életben.*
- Én azt hiszem, hogy ő nem rám haragszik. Biztos már megbánta. Ugye meg? De tulajdonképpen miért is érdekel ez engem? Biztos mert ostoba halandó vagyok. Biztos ostobaság, de nem akarom elfelejteni őket, csak nagyon sokáig hittem magam valakinek, aztán egy csapásra kiderült, hogy valaki más vagyok, azt hittem, hogy már sikerült ezt elfogadnom, de úgy tűnik, hogy mégsem.
*Tulajdonképp Pycta szavai megnyugtatják, de igazából nem is a mondandója, hanem a hangja, szereti hallgatni, szereti az illatát az orrában és szeret hozzábújni, kimenne így a világból is. Ez boldoggá teszi.*
- Xotara nem hiszem, hogy túl sok szívességet tenne nekem, mert azt hiszi, hogy utálom azért, mert sötételf. Pedig esküszöm, hogy nem utálom, csak ő nekem kicsit sok. So..
*Folytatná még azzal, hogy "sokk", de belé nem fojtaná a szót az, hogy eléjük penderül valami fickó, aki beszedné az útdíjat. Aenaet kitöri a frász az eléjük kerülő kompániától, elkerekedett szemekkel nézi az éppen távozó orkot. Nem szól semmit, de lazít a Pyctát ölelő karjain.*