//Az utolsó remény//
*Mostanra egészen megszokta a hajó folytonos dülöngélését. Olyan megnyugtató. Azért fenn a fedélzeten még jobb. Ilyen érzés lehet a falevélnek vagy a dióhéjnak, mikor vízre ereszti a tóban. A tenger sem lehet nagyobb, mint az a tó a vörös erdőben. Csak ők nagyon kicsik a vízhez képest.
Kár, hogy ha megérkeznek, Edrolt nem vihetik magukkal. Már többször is felvetette az ötletet a tegnapi nap folyamán különféle magyarázatokkal, indokokkal és egyéb körítésekkel, de mindig kapott rá ellenmagyarázatot. Pedig látta, hogy Edrol mennyire meghatódott! Biztos szívesen velük tartana, ha nem lenne neki a hajó meg a munka vagy ha az anyja nem biztosította volna a matrózt arról, hogy ők ketten is nagyon jól meglesznek.
Most meg csak ücsörög a padlón, miközben felhúzott lábaira hajtja a fejét.*
- Merre vagy, mi szép királynőnk, a felleg nem vonul. Úgy hív a nap, a fényes ég és a tioli út.
*Halkan dudorászik, miközben ring alatta a padló. Ezt a dalt még Tiolban tanulta az utolsó pár napban, mielőtt végleg otthagyták volna a vegyes érzelmeket keltő otthont. A kertben énekelték az asszonyok és néhány idősebb elf gyerek. Több dalt is meghallgatott, de ez az egy valahogy az emlékezetébe égett. Olyan gyönyörű és szomorú egyszerre. Azt persze még most sem tudja, hogy ezt a dallamot háború idején éneklik az elfek. Mindebből csak kegyetlen szépsége érintette meg a lány lelkét, noha egyes körülményekkel már akkor tisztában volt. Szerencsére mielőtt gondolatai visszaevezhették volna arra a bizonyos napra, anyja is lejön a fedélközbe. Erre elhallgat. Nincs kedve beszélgetni. Tekintetével a padló deszkáit kezdi el nagyban tanulmányozni. Nem mintha külnösebb baja lenne az anyjával. Egyszerűen nehezen tudja elfogadni a történtteket, így indulatait és érzelmeit az egyetlen olyan emberen tölti ki, aki ismeri is, az anyján. Az első felszólítást elengedi a füle mellett.*
~Hagyj békén!~
*Végül, mert nem kap újabb felszólítást, csak feltápázkodik és odamegy, de továbbra sem hajlandó fölvenni a szemkontaktust. Hanyagul tűri, hogy ráadják az utazóköpenyt, de mikor látja, hogy Mírienn-nek már a felegyenesedés is fáj, nem bírja tovább tartani a duzzogó szünetet.
Könnyes szemmel borul anyja nyakába. Nem akarja, hogy itt hagyja. Nem akar semmit, csak ne hagyja itt.*
~Jobban leszel! Muszáj jobban lenned!~
*A matróztól is könnyes búcsút vesz. Mikor Edrol lassacskán kibontakozik az ölelésből és meglátja attól a néhány buta könnycsepptől elmaszatolt arcát, gyengéden megsimogatja a fejét.*
- Ha egyszer lesz gyerekem, remélem olyan lesz, mint te.
*Ez a mondat visszhangzott még akkor is a fejében, mikor otthagyták a lélekvesztőt.*
~Apa.~
*Nem ismeri ezt a fogalmat. Azt tudja, hogy neki is kell lennie valahol, meghogy az anyja szerint nem rossz ember, míg a nagyszülők szerint egy felfuvalkodott Zygendar kölyök. Aríwyen nem felfuvalkott, pedig a neve Zygendar. Fogalma sincs mit gondolhatna róla. Az egyetlen dolog, amit biztosan tud, hogy a hajszínét tőle örökölte.*
~Talán nem kellettem neki?~
*Hiába töri ezen évek óta a buksiját. Soha nem mond neki semmit vagy ha igen, akkor mindig mindenki mást.*