//Sa'argathot ébredése//
*Mint az őrült, ki letépte láncát, vágtatott a szekér a rónán át. Ja nem. Ott még nem tartunk. A vágtatás az megvan. A lovak halálra váltan iramodnak meg, elkanyarodva az útról, észvesztő tempóban rántva maguk után a szekeret, s a rajta, benne ülőket, elkanyarodva a csonttemetőtől. Ami nem baj, lévén, hogy a holtak lábra kelve, kapát-kaszát, vagyis kardot-baltát, kinek mi jutott a sírban, lengetve araszolnak az élők irányába.
Sheynah sem kevésbé halálra vált, mint a lovak. Ujjai rágörcsösülnek a gyeplőre, úgy érzi, soha többé nem lesz képes elengedni azt. Ewangel imája megegyezik az övével. ~Csak ezen legyünk túl.~ De hangosan nem mondja ki, ahogy mást sem, nehogy elharapja a nyelvét a rázkódástól. Mert azért a puszta földje még sem kitaposott kocsiút, döccenők vannak szép számmal.
Az sem igazán nyeri el a tetszését, hogy a háta mögött Drann üvölteni kezd, mint a fába szorult féreg, olyan fájdalommal telt hangon, hogy attól összeszorul a lelke is. ~Segíts neki.~ Könyörög magában Ewangelnek, csak hogy ne hallja a másik fájdalmas sikolyát. Persze, arra is gondol, hogy az elf biztosan mindent megtesz, ha tud segíteni bárhogy.
Tekintete egy pillanatra hátrarebben, de aztán fordul is mindjárt vissza. A füves puszta kitárul előttük, szabad az út délre. Legalább is jó ebben hinni.
Erősen tartja a gyeplőt, igyekszik a lovak felett az irányítást újra átvenni, s visszaterelni őket a délre vezető útra. Bár az sem baj, ha a puszta földjén haladnak, csak el, minél messzebb a csonttemetőtől, és az ott tanyázó holtak seregétől.*