//A harag napja//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
//Mindenki//
*Beesteledett, az éjszaka sötét árnyai már mindenhová bekúsztak. Lobogva világító fáklyák kereszttüze mindenhol, melyek vadregényes árnyakat festenek a barakk méltóságteljesen magasló falaira. A holdak ugyan kevés fényt adnak, s a csillagok sem tündökölnek, mert füstbe burkolózik a táj. Akár idilli, ködben úszó festménynek is lehetne tekinteni, ha nem zavarnák meg a bent ragadt és kintről segíteni próbáló felkelők elkeseredett hangjai az összképet. Sokan sírnak már, főleg a bentiek, de az ifjú gyermekeiktől elválasztott édesanyák is tombolnak, miközben lassan tenyerükbe már vérpatakokat húz az erőlködés, mellyel a rácsot kívánják felfeszegetni felfelé, ami persze nem mozdul. Egyesek karjaikat nyújtják át, s, ha véletlenül egy-egy hozzátartozójuk eléjük kerül arcát gyöngéden, s búcsúzóul simogatják meg, mintha csak várnának valamire. A nép körében futótűzként terjed a hír, hogy idegenek szállták meg a barakkot, nincsenek sokan, de rendkívül rutinosan és összeszokottan mozognak, fürgék, mint a gyík, a hamvadó sivatagi kövön, mikor ragadozó les reá. Elébb csak néhányan, aztán egyre többen adják fel a harcot, s csak mélán ülnek le a ráccsal és egymással szemben. Kiáltás hallik:*
- Anya menjetek haza! Menjetek békével! *Ámde zokogásba torkollik, mondatát a kiáltó nem fejezi be.*
//Worenth, Sydnarus, Naesala, Arnakh//
*Ahogy a férfi elmondta mondandóját, az öreg férfi kezeiből kiszakítja magát, s tétován kezd el rohanni egy irányba. Meggondolva magát, mégis visszafordul, s Worenthet próbálja elrángatni a barakk közepe tájáról. Mozdulatai nem tudni, hogy sikeresek-e, a tömeg és a kavarodás még mindig nagy, bár rengetegen ülnek le a porba, tettetett nyugalommal, s lassú beletörődéssel. A hangzavar is elül, ezt Worenth láthatja, Sydnarus és Naesala pedig keresgélésük közepette kiválóan hallhatja. Talán Arnakhnak is feltűnhet kutatása és elkeseredett küldetése során, hogy valami megváltozott.*
- Ott jön... ki az?! Ismeritek?! *Hallatszik egy elkezdődő csendes zúgolódás, melyet az egyelőre még kint rekedt két kalandor kiválóan hallhat a beállt éjszakai csendben. Worenth láthatja is, s még Arnakh is, ha a csendre kitekint az egyik ablakon, mert a pincesor felől, méltóságteljes és peckes léptekkel és egy jó felépítésű, talpig feketébe burkolt szerzet lépked, mondhatni büszkén, a gyakorlótér közepe felé. Sokaknak bent akad a lélegzetük ekkora merészség láttán, s még a vasrács előtt ülők is felállnak szinte azonnal, hogy figyeljenek, bántani nem bántják. A barakkon kívül, vasrácson túl is terjed a hír, s egyre többen tömörülnek ismét oda, van, ki bent lévő férjének kezét szorítja meg, s reménykedve tekintenek egymásra. Talán a változás, mit vártak most jön el. A szerzet útját a karóba húzott vöröspalástos tetemek által vetett elnyújtott árnyéka keresztezi, szinte játékosan, bár csuklya mögött van, de sejthető, hogy mosolyogva lép át egy-két árnyat játékosan és kedvesen. Sydnarus és Naesala mindeközben rálelnek a titkos kis járatra, s pont akkor szólal meg, mikor Sydnarus elkezdene befurakodni az azóta már minden bizonnyal borostyánnal és ágakkal benőtt régi lyukba. Sokáig eltart míg megtisztítják, így nincs akadálya, hogy a torkát megköszörülő férfi hangjára felfigyeljenek. Mert férfi, ez nem vitás, szinte kedvesen mély és érces hangú:*
- Arthenior népe... üdvözöllek benneteket! *Színpadiasan meghajol, s a hangjában bujkáló gúny, szinte elsöprő erejű.*
- Nagy nap ez a mai. A Harag Napjaként emlegetik számosan. Mégis megváltásnak mondható, hisz a hőn áhított szabadságotok immár karnyújtásnyira áll. *Apró szünetet tart, megvárja míg mindenki a másikra figyel egy kicsit, s a hallottakat összegzi magában.*
- De! De... *Emeli fel mutatóujját a levegőbe.* Egyúttal az egyensúly is beáll, mert tudniillik egyensúly nélkül nincs élet. Ugye? *Két kezét kitárva az ég felé kiált fel, hogy mindenki hallhassa:*
- HÁT ÖRVENDJETEK!!! HÁT ÜVÖLTSETEK, HADD HALLJÁK, INTSETEK A SÖTÉT ÉJ FELÉ! SZABADSÁG! EGYENLŐSÉG!!! *Szinte mondatai végére megőrül, sarkain kezd körbe forogni, sokan eleinte csak furcsállva nézik a jelenséget, aztán kitör az orkán, s a nép közös hangja immár elsöprő erejű.*
- Sza-bad-ság! Sza-bad-ság! Sza-bad-ság! *A férfi öklét ütemre rázva forog körbe, s buzdítja a férfiakat, asszonyokat, gyerekeket. A rács előtt is öklüket rázzák már páran, oda is hamar eljutott a hír, s a vasrácsok helyett immár egymásba kapaszkodnak boldogan.*
*Érdekes dolog a remény, mely, ha tűzzel párosul elsöprő erejű. Érdekes dolog a tudás és a szó, mely, ha egymással találkozik különösen meggyőző. Az eddig keservesen síró anyák és őrjöngő apák hálába burkolt tekintettel, s reménnyel megtelt szívvel borulnak egymásba.*
- Örvendjetek. *Hajol meg a férfi, s mondandójának végeztével ismét az ég felé tárja kezeit, s fejét félrecsapva fordul egyet.*
*A robbanás hirtelen és elemi erővel érkezik. Úgy rázza meg a környező falakat, mintha pusztán pergamenből lennének. Érezhetően alulról jön, s felfelé tör, a frekventált pontokon állók azonnal darabokra szakadnak, s a fejek, melyekre a beszéd miatt korábban reményteli mosoly költözött, úgy is távoznak, szerteszéjjel. Az első pillanatban, még csak körülbelül száz embert tép szét a lökéshullám, ami olybá tűnik a pincéből indul, de nem áll meg, mert a barakk több pontján is egy időben feltör. A második pillanatban a szétrepülő repeszek szabdalják össze a nőket, férfiakat, gyerekeket, van ki csak szeme világát veszíti el, de van, ki torkára ragasztott kézzel mered bután, miközben a belőle bugyogó vér festi meg a száraz gyakorlóteret. A harmadik sóhaj alatt előbb a póznák indulnak meg lefelé a hirtelen támadt résen keresztül, majd mint egy lavinaként követi a többi tetem, s a körötte sorakozó immár fejvesztve menekülő embertömeg. Mert a tátongó rés nem szűkül, nem telíti el az a sok ember, ki belezuhan, tovább tágul, s mint áradás után a hegyekből leömlő iszamós sártenger, úgy tép le egy-egy darabot a még stabilan álló tér széleiből.*
//Worenth//
*Worenth szinte azonnal meghal, eltalálja egy szikladarab a halántékánál. Esélytelen, hogy bármit tegyen magával, még mágiával sem lenne elég ideje, hogy meggyógyuljon. Gyakorlatilag a fél feje leszakad, s az a kiváló elme, most kitárulkozva és szétfreccsenve fekszik a földön. Nem veszi észre senki, sokan át is esnek rajta, de a rés csak tágul és tágul.*
//Sydnarus és Naesala//
*Még javában tart a titkos járat kitakarítása, s mikor Sydnarus már épp bepréselné magát, hirtelen lökést érezhet, s a lyuk úgy veti ki magából, mint csikót a szülőcsatorna. Ez a szerencséjük, mert Naesalát is magával sodorja, nem tudni mekkora távolságra. A feszültség óriási, s a nyomás kellő erejű, miután földet érnek, azonnal tetemek és törmelékek halmai borítják el őket, azonban a réstől kellő távolságra kerülnek, Sydnarus füleinek hallását nem tudni, hogy időlegesen, vagy véglegesen, de elveszíti. Naesala levegője bent szorul, s vélhetően egyik bokája is törik az érkezéstől, de ettől függetlenül más bajuk nem keletkezik. Persze, ha a halmok alól nem tornásszák fel magukat, vagy nem kapnak segítséget, könnyen itt hagyhatják a fogukat.*
//Arnakh//
*A fegyverraktár felé menet éri a robbanás. Egy kicsit több idő jut neki, mint Worenthnek, de nem sokkal. Gerincén találja el egy repesz, s a szélesedő rés széle elkapja, majd fokozatosan csúszik. Érdekes módon nyaktól lefelé nem érez semmit, bár gondolatban minden bizonnyal megkapaszkodna, teste a parancsnak nem engedelmeskedik. Ideje támad végiggondolni életét, s tetteit, utolsó cselekedeteit. Az ásító és immár tátongó üreg nyeli el végleg. Arnakhnak bevégeztetett, s immár az utolsó vörös kabátos is elpusztul.*
//Mindenki//
*A felharsanó és rémült kiáltásokkal egyszerre harap a rés darabokat a barakk aljából. A pince berobbant, s több más hely is, alant érdekes módon nem az aljzat látszódik, hanem sötét üreg ásít. Lassan megindulnak a falak is, melyek az alátámasztás hiányában úgy borulnak bele a résbe, s tűnnek el, mintha sohasem álltak volna ott délcegen. Eltűnnek a tornyok, eltűnik a vasrács, eltűnnek a benti emberek, mintegy legalább két-háromezren. A kintiek közül az elsők szintén belecsúsznak a keletkezett hasadékba. Rengetegen tűnnek el végleg, míg végül a hátul állók visszarántják a többieket, s bután merednek a félbeszakadt Arthenior túloldalán megmaradt romos területekre. Az átjutás reménytelen. Sokan megkapaszkodnak a hasadék szélében, majd lehullanak, mint a rohadt gyümölcs a fáról, elnyúló ordítása még a fent maradtak fülében fog csengeni hetekig. Néhányan a szakadék széléhez állnak, mely nagy kiterjedésű és széles, hosszanti irányban és keresztben egyaránt. Letekintve Arthenior eleddig nem látott világa tűnik fel. A csipkézett oldalakon különböző járatok, nagyon mélyen alulról víz csobogása is hallik, de senkin nem látja a rés alját. Mintha a tátongó gonosz nyílt volna a világra, mintha felébresztették volna, hogy most tágra nyílt szemekkel és szájjal tekintsen felfelé.*
*A felkelésnek vége, meglehetősen nagy csattanóval zárult. Hosszú órákig keresik még egymást az elszakadtak. Van ki szerencsés, de a többség immár egyedül marad. Az elsők nem sokkal éjközép után indulnak el, hogy furcsa, meglepett tekintettel nézzenek fel a szétdúlt városban. Rengeteg épület megrongálódott, s a helyreállítás hosszú ideig tarthat. Nem tudni, hogy a másik oldalon rekedtekkel mi lesz, emellett a robbanás ott csapott le igazán. A hasadékon külső segítség nélkül senki nem fog átkelni, ez már most látszik. Fel kell ébredni egy kiadós alvás után, sokan talán azt gondolhatják, hogy ez csak egy reményvesztett és kegyetlen álom, hiszen csak szabadságot akartak... és egyenlőséget. Az nem lehet, hogy ennek ekkora ára van. Az nem lehet. Pedig igen. Mindennek, mindenkor ára van, melyet meg kell fizetni. Egy nap volt csupán, mikor valaki úgy gondolta, hogy tréfás, olykor groteszk meglepetéssel lepik meg a városlakókat. A tréfa rosszul sült el, vagy talán megrázó erejű.*
*Egy kisgyermek marad egyedül a hasadék szélén, ahol apját és anyját is elveszítette. Nem sír, nem könyörög. Csak bután mered a mélységbe, s közben leégett házukra gondol. Madár száll az egyik járat szélére, s csőrével kezdi azt csipegetni. Járatot akar magának, biztonságot nyújtó és meleg üreget. A kisfiú egy darabig nézi, majd poros arccal feláll, s elindul talán hazafelé, talán máshová. A madár megerősítette valamiben, talán, hogy sohasem lehet így vége. Ez erőt ad számára. Szerencsére hamarabb elfordul, mint, hogy lássa az üregből kicsapódó karmokkal borított kezet, mely a madarat elkapja. Egy apró csippanás, s elégedett csámcsogás hallik. Aztán újra csend, csak néhány szanaszéjjel szóródó, a mélység felé szállingózó toll jelzi a madár életét.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.11.09 10:49:36