*Napok teltek el, mikor is visszatér a folyó partjára. Na nem ugyan oda, ahol ama incidens történt. Nagyjából talán meg tudná mondani, hol vetette magát a vízbe, és hol emelte őt partra a mélységi, de biztosan nem tudná megmondani. Túl sok minden történt, túl sok minden járt a fejében, és túlságosan fáradt és kába volt, hogy minden részletet megjegyezzen.
A lényegen úgysem változtat. Egyedül maradt. Nem tiltja semmi törvény, hogy ne térhetne haza, mégsem érzi helyénvalónak. A billog a vállán csak egy része az oknak. Nem tudná elviselni sem a szánalmat, sem a lenézést, sem az együttérzést, amit kiváltana. A nyakvasat, ha nem is egyszerűen, de le tudta szedni, nyaka azóta is sajog a procedúrától. Ismét nadrágot hord, a szoknyát pedig hosszú csíkokra hasította, abból tekert széles kötést a húsába égetett jelre a vállán, hogy még véletlenül se látszódjon ki alól a bélyeg. Ám hiába takargatná így, előbb-utóbb fény derülne az igazságra. Ahogyan arra is, miképp szerezte, és mit fizethetett volna még érte népe is. Akkor minden bizonnyal önként s dalolva hajítanák ki.
Másfelől pedig ott vannak az emlékek. Az elmúlt napok történései kísértenék minden lehető módon. Vágyálmok és rémálmok, sóvargás és keserűség, ezzel mételyezné elméjét minden egyes új nap, és eme furcsa keverék átkával mérgezné lassan környezetét is. Különben is, egyesek már azért átkozottnak tartanák, márt olyan nyílvesszőkkel térne haza, amelyeknek fém hegyük van. A hegymély kincsei csakis a balsorsot adják ajándékul. Talán igazuk is van.
Az egyetlen, ami tartotta benne a lelket, s ezáltal az életet, az hűséges társa, a kanca. A ló érezve, mennyire rossz bőrben van gazdája, mondhatni egy tapodtat sem mozdult gazdája mellől, ha az leszállt nyergéből. Az állandóan odébb kószáló, elbóklászó, de azért visszatérő jószág most karnyújtásnyi távolságban maradt.
Állapotát eleinte az is nehezítette, hogy éhezett. Vizet még csak tudott szerezni, ám vadászni képtelen volt, minden lövése mellé ment. Túlságosan fásult volt, és gondolatai ezernyi más helyen jártak. A megannyi kérdés és kétely megmaradt. Ezer és ezer hangon ordít benne, miért? De akár a kegyes, akár a kegyetlen variációt nézi, egyikre se talál értelmet. Ha valóban hazugság volt minden, miért e bonyolult terv? Miért fedte fel idő előtt? És miért őt mentette elsőként a sodrásból, ha a túlélés egyáltalán nem volt garantálva? Az a néma ölelés ott a tisztáson, túlságosan valóságos volt, az nem lehetett színjáték. Oly biztos benne, ám a vállába égetett billog felveri a kétely hangjait. Egyik eshetőségnek sincs semmi értelme. Válaszokat pedig már nem kaphat, a hím, ha túl is élte a küzdelmet az áradattal, már bizonyára messze jár.
Sokadjára kérdezi meg magától, van-e egyáltalán értelme, megpróbálni rendet találni a zűrzavar mélyén. A végeredményen nem változtat. Egyedül maradt. Pontosabban, majdnem. Mogyi megmaradt neki, és ez az a szalmaszál, amibe kétségbeesetten kapaszkodott.
Gyerekkorában sokszor mászott, mindre fel és fel, arra is, amire nem kellett volna. Ez persze azzal járt, hogy sokat esett is, ami utána fájt. De mindig felkelt, és ment tovább. Meg persze, mászott tovább. Most is ezt kell tennie. Esett egyet. Egy baromi nagyot. És fáj, ó de hogy fáj. Mintha kitéptek volna egy darabot belőle, és a tépett sebek eszeveszett lüktetése emlékezteti a tátongó semmire, ami talán soha nem fog beforrni. Összetört. De a darabokból lehet, és kell is építkezni. Idő kell, de más választása nincs.
Ez hozta ide a folyóhoz is, annak egy csendes, lassú sodrású részéhez. Holmijaival egy a vízbe dőlt lapos sziklára térdel, majd ül le. Bizonytalan lévén a kanca a közelben marad, a vízbe is begázol, de nem nyüstöli gazdáját. A lány ugyanis teljesen elmerül, már a gondolataiban. Teljesen elveszik számára a külvilág, csupán hátasa harsányabb jelzéseire figyelne fel. Gondolatban végig megy a közelmúlt, és a nem annyira közelmúlt eseményein. Talán órák is eltelnek, míg így mozdulatlanul, csendben ül. Az egyik kis erszényért nyúl, és annak tartalmát a hullámok közé szórja. A fehér por az, amivel arcára kente a festést. A fürdőházi látogatása óta mulasztotta eme rituálét, nem véletlenül. Ám ideje pótolni. A másik szütyőért nyúl, s annak tartalmát keveri a kis agyag tálba merített vízbe. A szürke port más alkalomra tartotta, ám a mostani helyzethez is tökéletesen illik. Azzal mázol fel egy új mintát arcára. Korábban néhány nagy, nem egyenes, de nem is kanyargós vonal mintázta vonásait, vastag, de lány vonalvezetéssel. Az új sokkal kisebb, élesebb, határozottabb vonásokból áll. Nem mondhatni, hogy ijesztővé változtatja a lányt, de sokkal komorabb az összhatás, s ezen az sem említene, ha éppen elmosolyodna.
Amint ezzel végzett, lassan felkel, és a kancát a kantárnál fogva a partra vezeti, majd a nyeregbe lendül. Megpaskolja még a hátasa nyakát, mielőtt irányba fordítaná.*
- Gyere Mogyi, ideje kitalálni, hogy mihez kezdjünk. *Az ősz jeleit egyre jobban látni. Az zöldből sárágba és vörösbe hajló levelek, az egyre gyakoribb, borongós idő. Azt pedig a tél fogja követni, amire fel kell készülnie. Nincs otthona, ahol meghúzhatná magát, nincs barát, vagy segítség, akire számíthatna. Átkos aranya van, de ki tudja, az mire lesz elég? Egyetlen esélye most a város, ahol más szabályok, más törvények uralkodnak. Alkalmazkodnia kell, és már tudja, mi az első lépés ehhez. Meg kell tanulnia hazudni.*