Nincs játékban - Arthenior erdeje
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Nincs "nagyobb" helyszín | Arthenior erdeje | Nincs "kisebb" helyszín |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 37 (721. - 731. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 712-731
731. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-26 18:23:45
Üzenet elküldve: 2016-10-26 18:23:45
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Engedékeny, sőt szinte beleegyező a morranás, mi Kilbra felől érkezik, ami jóval ígéretesebb, mint az eddigi vicsorgások. A morgás nyomában elhangzó szavak pedig azt jelzik, hogy a nőstény nincs híján a hatalomvágynak és az esze sem csapnivaló, elvégre tisztában van azzal, hogy mivel is járhat, ha egy új törzs megalapításába fognak. Már ha találnak egyáltalán elég fajtársat, akik hajlandóak egy falkába verődni, ha pedig úgy alakulna, hogy nem lelnek ilyenre, még mindig bízhatnak abban, hogy elég kölyköt hoznak össze. Ha pedig a kölykök erősek lesznek és felnőnek, lesz kikkel portyára indulni, ha kell, akkor nőstényeket zsákmányolva, ahogy azt a régiek is tették. Persze, ha a sámán szavai igazak voltak és nem csalárd szellemek suttogtak a fülébe, mikor nemzetsége múltjáról beszélt.
Már venné a mély lélegzetet, hogy válaszoljon népük nyelvén, mikor a másik mozdul, felfedve, hogy miféle csapda lapult talpai alatt. Egy csapásra bizonyosságot nyer, hogy helyesek voltak ösztönei, valami tényleg készült, csak nem éppen az a rajtaütés, amitől tartott. A nőstény valóban találékony, erről most adta tanúbizonyságát. Ígéretes választásnak tűnik, jobb esetben továbbra is hasonlóan fog viseltetni, akkor kevesebbet kell majd loholni a zsákmány után. A fegyver után nyúló kéz útját követi, enyhén megfeszítve izmait, hogyha kell, bizony félre vetődhessen egy alattomosabb csapás elől, de helyette Kilbra az eddig szorongatott indákat kezdi ritkítani. Úgy tetszik, valóban fennakadt a sűrű légző gyökerek között, ami akár mulattatná is, ha nem tartoznának most már egy falkába.*
- Együtt vadász, együtt él, együtt hál.
*Egyezik bele a másik szavaiba, elégedetten morranva szavai végén, majd leszúrva ismét a lándzsát. Közelebb lép a nőstényhez, elővonva a csípőjére szíjazott, fogazott pengéjű kést, határozott mozdulatokkal kezdve ritkítani a növényzetet, hogy a másik kiszabadulhasson az átmeneti fogságból. Ha pedig ez sikerül, úgy elteszi a kést, persze csak ha Kilbra elteszi a széles pengéjű szablyát, s jobbjával ráfog a nőstény jobb vállára, kissé kifordítva a testet.
A zöldes bőrű test oldalán sötétlő sebet akarja közelebbről megnézni, a végén még láz szellemek szállják meg a nőstényt, ha nem látják el a karmolást, ahhoz pedig ez az eső nem megfelelő környezet, ahogy a nedves erdő sem a legideálisabb ahhoz, amit tenni kell. Legalábbis amit úgy hisz, hogy tenni kell, lévén neki nem tanítottak egyebet annál, hogy tüzet rakjon, felhevítsen egy pengét, majd azzal égesse ki a sebeket. A sámán úgy magyarázta, az égő hús kínjai jóllakatják a láz ártó lényeit, és így távol maradnak a sebesülttől.*
- Száraz hely kell. Meg tűz.
*Teszi még hozzá, majd mielőtt eresztené a nőstény testét, kiegyenesedik és közelebbről is szemügyre veszi. Nem úgy méricskéli, ahogy másik a haszonállatot nézik, sokkal inkább gyakorlatiasan szemlélődik. Erős lábak, ruganyos, vékony test, de kellően széles csípő és megfelelő keblek ahhoz, hogy sok hímnek adhasson életet. Azzal elismerően bólint, s ereszti Kilbrát, várva, hogy az ismer-e a környéken olyan helyet, ahol meggyújthatják azt a tüzet, s ha már a tűznek van hely, úgy nem csak a sebet lehet ellátni, de a nyulat is meg lehet sütni. Jó dolog a nyers hús, de biztosabb az, amelyik kormos.*
*Engedékeny, sőt szinte beleegyező a morranás, mi Kilbra felől érkezik, ami jóval ígéretesebb, mint az eddigi vicsorgások. A morgás nyomában elhangzó szavak pedig azt jelzik, hogy a nőstény nincs híján a hatalomvágynak és az esze sem csapnivaló, elvégre tisztában van azzal, hogy mivel is járhat, ha egy új törzs megalapításába fognak. Már ha találnak egyáltalán elég fajtársat, akik hajlandóak egy falkába verődni, ha pedig úgy alakulna, hogy nem lelnek ilyenre, még mindig bízhatnak abban, hogy elég kölyköt hoznak össze. Ha pedig a kölykök erősek lesznek és felnőnek, lesz kikkel portyára indulni, ha kell, akkor nőstényeket zsákmányolva, ahogy azt a régiek is tették. Persze, ha a sámán szavai igazak voltak és nem csalárd szellemek suttogtak a fülébe, mikor nemzetsége múltjáról beszélt.
Már venné a mély lélegzetet, hogy válaszoljon népük nyelvén, mikor a másik mozdul, felfedve, hogy miféle csapda lapult talpai alatt. Egy csapásra bizonyosságot nyer, hogy helyesek voltak ösztönei, valami tényleg készült, csak nem éppen az a rajtaütés, amitől tartott. A nőstény valóban találékony, erről most adta tanúbizonyságát. Ígéretes választásnak tűnik, jobb esetben továbbra is hasonlóan fog viseltetni, akkor kevesebbet kell majd loholni a zsákmány után. A fegyver után nyúló kéz útját követi, enyhén megfeszítve izmait, hogyha kell, bizony félre vetődhessen egy alattomosabb csapás elől, de helyette Kilbra az eddig szorongatott indákat kezdi ritkítani. Úgy tetszik, valóban fennakadt a sűrű légző gyökerek között, ami akár mulattatná is, ha nem tartoznának most már egy falkába.*
- Együtt vadász, együtt él, együtt hál.
*Egyezik bele a másik szavaiba, elégedetten morranva szavai végén, majd leszúrva ismét a lándzsát. Közelebb lép a nőstényhez, elővonva a csípőjére szíjazott, fogazott pengéjű kést, határozott mozdulatokkal kezdve ritkítani a növényzetet, hogy a másik kiszabadulhasson az átmeneti fogságból. Ha pedig ez sikerül, úgy elteszi a kést, persze csak ha Kilbra elteszi a széles pengéjű szablyát, s jobbjával ráfog a nőstény jobb vállára, kissé kifordítva a testet.
A zöldes bőrű test oldalán sötétlő sebet akarja közelebbről megnézni, a végén még láz szellemek szállják meg a nőstényt, ha nem látják el a karmolást, ahhoz pedig ez az eső nem megfelelő környezet, ahogy a nedves erdő sem a legideálisabb ahhoz, amit tenni kell. Legalábbis amit úgy hisz, hogy tenni kell, lévén neki nem tanítottak egyebet annál, hogy tüzet rakjon, felhevítsen egy pengét, majd azzal égesse ki a sebeket. A sámán úgy magyarázta, az égő hús kínjai jóllakatják a láz ártó lényeit, és így távol maradnak a sebesülttől.*
- Száraz hely kell. Meg tűz.
*Teszi még hozzá, majd mielőtt eresztené a nőstény testét, kiegyenesedik és közelebbről is szemügyre veszi. Nem úgy méricskéli, ahogy másik a haszonállatot nézik, sokkal inkább gyakorlatiasan szemlélődik. Erős lábak, ruganyos, vékony test, de kellően széles csípő és megfelelő keblek ahhoz, hogy sok hímnek adhasson életet. Azzal elismerően bólint, s ereszti Kilbrát, várva, hogy az ismer-e a környéken olyan helyet, ahol meggyújthatják azt a tüzet, s ha már a tűznek van hely, úgy nem csak a sebet lehet ellátni, de a nyulat is meg lehet sütni. Jó dolog a nyers hús, de biztosabb az, amelyik kormos.*
730. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-26 13:45:43
Üzenet elküldve: 2016-10-26 13:45:43
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Úgy tűnik a hím sem annyira elveszett, mint az elsőre látszik, hiszen, ha a közöst nem is, de saját nyelvüket megérti. Előre lépés a kettőjük közötti kommunikáció terén. Sőt, még a nevét is kezdi megtanulni, ami megint csak egy jó pont. Aztán meg, mintha letenne az erőszakosságáról. Az újonnan felajánlott alku sokkal inkább kedvére van, mint a korábbi.
Kilbra is kissé oldalra biccenti a fejét, miközben végig gondolja magában a lehetőségeket. Néhány hatja, egy-két hónapja, hogy Hagrar azt ígérte neki, asszonya lehet majd a törzsben. Ám Hagrar és még jó néhányan eltűntek, a törzs szétszéledt, feloszlott. Kilbra úgy véli, hogy ha Hagrar továbbra is akarná Kilbrát asszonyának, akkor már megkereste volna. Ám semmi ilyesmi nem történt. Ennek két oka lehet. Vagy már nem akarja, vagy már nem is él a hím. Mivel nagy szerelem nem volt közöttük, még a közelébe sem jutottak, így hát könnyedén lép túl ezen a veszteségen. Sajnálja persze, de legalább lett egy mérce.
Aztán persze itt van ez a hím. Valóban erősnek tűnik. Elég erősnek ahhoz, hogy megvédje. És elég erősnek ahhoz is, ha megölni akarná, könnyedén megtegye. Így a lehetőség, amit a másik ajánl, igen csak kedvezőnek hangzik, hiszen egy frissen alapuló törzs törzsfőjének asszonya lehetne, törzsalapító-anya. Ez nem is hangzik olyan rosszul. Azt a vad létezést, mely rázuhant, és jó néhány hat óta már az erdőbe űzte, most megint félresöpörhetné. Elméjében felvillan az orkbarlang képe. Vajon üres-e még?
Tekintete végig méri a közelében megálló hímet, majd egy békülékenyebb, engedékenyebb mordulást hallat.*
-Worghar jegyzi, Kilbra önként lesz asszonya, s nem erőből. Akkor Kilbra jó asszonya lesz, és Worghar meg jó társ. Együtt él, együtt vadász.
*Most, hogy a másik elég közel lépett, megtehetné, hogy kirúgja maga alól a fatörzset, lerántja jobb karjáról a rátekert indát, és a szablyát előrántva támad neki a hímnek. De ennek már nincs értelme. Helyette inkább figyelve Worghar tekintetét, megmutatja a csapdát. Hátralép a szikláról, és a fatörzsről. Mezítelen lábai bokáig süppednek a nedves avarban, így felfedi a szinteltérést, mely talán már a másiknak is gyanússá kezdhetett válni, most hogy közelebb jött. Jobbját is könnyedén szabadítja ki, s elő is húzza a szablyát, ám nem támadás a célja. A nagy rájátszásban ténylegesen belegabalyodott az indákba. lehet tényleg rászorul némi segítségre is? Halk morgásokkal igyekszik levagdosni magáról a liánokat.*
*Úgy tűnik a hím sem annyira elveszett, mint az elsőre látszik, hiszen, ha a közöst nem is, de saját nyelvüket megérti. Előre lépés a kettőjük közötti kommunikáció terén. Sőt, még a nevét is kezdi megtanulni, ami megint csak egy jó pont. Aztán meg, mintha letenne az erőszakosságáról. Az újonnan felajánlott alku sokkal inkább kedvére van, mint a korábbi.
Kilbra is kissé oldalra biccenti a fejét, miközben végig gondolja magában a lehetőségeket. Néhány hatja, egy-két hónapja, hogy Hagrar azt ígérte neki, asszonya lehet majd a törzsben. Ám Hagrar és még jó néhányan eltűntek, a törzs szétszéledt, feloszlott. Kilbra úgy véli, hogy ha Hagrar továbbra is akarná Kilbrát asszonyának, akkor már megkereste volna. Ám semmi ilyesmi nem történt. Ennek két oka lehet. Vagy már nem akarja, vagy már nem is él a hím. Mivel nagy szerelem nem volt közöttük, még a közelébe sem jutottak, így hát könnyedén lép túl ezen a veszteségen. Sajnálja persze, de legalább lett egy mérce.
Aztán persze itt van ez a hím. Valóban erősnek tűnik. Elég erősnek ahhoz, hogy megvédje. És elég erősnek ahhoz is, ha megölni akarná, könnyedén megtegye. Így a lehetőség, amit a másik ajánl, igen csak kedvezőnek hangzik, hiszen egy frissen alapuló törzs törzsfőjének asszonya lehetne, törzsalapító-anya. Ez nem is hangzik olyan rosszul. Azt a vad létezést, mely rázuhant, és jó néhány hat óta már az erdőbe űzte, most megint félresöpörhetné. Elméjében felvillan az orkbarlang képe. Vajon üres-e még?
Tekintete végig méri a közelében megálló hímet, majd egy békülékenyebb, engedékenyebb mordulást hallat.*
-Worghar jegyzi, Kilbra önként lesz asszonya, s nem erőből. Akkor Kilbra jó asszonya lesz, és Worghar meg jó társ. Együtt él, együtt vadász.
*Most, hogy a másik elég közel lépett, megtehetné, hogy kirúgja maga alól a fatörzset, lerántja jobb karjáról a rátekert indát, és a szablyát előrántva támad neki a hímnek. De ennek már nincs értelme. Helyette inkább figyelve Worghar tekintetét, megmutatja a csapdát. Hátralép a szikláról, és a fatörzsről. Mezítelen lábai bokáig süppednek a nedves avarban, így felfedi a szinteltérést, mely talán már a másiknak is gyanússá kezdhetett válni, most hogy közelebb jött. Jobbját is könnyedén szabadítja ki, s elő is húzza a szablyát, ám nem támadás a célja. A nagy rájátszásban ténylegesen belegabalyodott az indákba. lehet tényleg rászorul némi segítségre is? Halk morgásokkal igyekszik levagdosni magáról a liánokat.*
729. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-24 15:10:47
Üzenet elküldve: 2016-10-24 15:10:47
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Érdeklődéssel figyeli a további rángatózást a nőstény részéről, majd kissé meglepi a tény, hogy a másik végre nem a furcsa hangzású nyelvet, hanem saját népük szavait ereszti ki magától. S hogy megdöbbenése csak pillanatnyi, azt csupán az jelzi, hogy fejét kissé oldalra billenti, mintha jobban akarná hallani a másik szavait, melyek nem éppen az együttműködésre való törekvésről tesznek tanúbizonyságot. Ez kevésbé lepi meg, az eddig látottak alapján már leszűrhette, hogy a nőstény igen csökönyös fajta, annak ellenére, hogy jóindulattal fordult irányába és alkut ajánlott. Mégis úgy látszik, hogy csak játssza az erős nőstényt, akit senki nem kaphat meg. Túl sok esetben látta ezt, visszagondolva a törzsében keringő történetekre, a nőstény, aki világra vajúdta, szintén hasonlóan makacs volt. Aztán a hímek változtattak ezen, lévén egy hadizsákmányként elragadott ne viselkedjen úgy, mintha bárkit is érdekelne, mi történik vele. Persze itt kissé más a helyzet, még ha igaz is, hogy akár egyszerűen maga alá is gyűrhetné, avagy kihasználhatná, hogy bele van gabalyodva az indákba és meghághatná, amíg fogságban van, igen keveset tehetne a dolog ellen. Csakhogy azzal nem csupán egyedül kellene tovább haladnia az ismeretlen terepen, de ha nem vágná át a torkát utána, akkor még egy acsargó nőstényt is tudhatna maga körül, aki csak arra vár, hogy mikor állhat bosszút. Arra pedig úgy, hogy saját bosszúesküje nyomában koslat, igen kevéssé volna szüksége.*
- Kilbra lehet Worghar asszonya!
*A hegyi törzsek által beszélt, jóval több torokhanggal és morgással tarkított dialektusában válaszol a nőstény szavaira. S valóban úgy gondolja, hogy akár még lehetne is a másik az, akivel együtt vadászhat és hentereghet. Legalább nem lenne annyira unalmas a folyamatos kaptatás.*
- Worghar elmehet, Kilbra fegyvere marad Worgharnál és Kilbra itt hal meg!
*Semmi fenyegetés, egyszerű ténymegállapítás. Legalábbis annak tudatában, hogy a nőstény az indák fogságába került. S való igaz, megtehetné, hogy egyszerűen elsétál, övében a zsákmányolt nyúllal, fegyverei közé véve mostantól a másiktól elragadott gyilokeszközt, viszont nem érzi úgy, hogy azzal túl sokat nyerne.*
- Worghar erős, Kilbra fiatal, lenne új törzs!
*Lehetséges kimenetel, még ha nem is vesszük bele a közös portyázásokból kikeveredhető kölyköket, akkor sem lenne példa nélküli, hogy két ork összeáll és törzsnek tekintik magukat, hiába vannak ketten kevesen.
Megunhatta a szócséplést, mert végül kihúzza magát, s újfent megemeli szálfegyverét, fürge mozdulatokkal bökdösve maga előtt a patak vizével borított köveket, vizsgálva melyik csúszhat ki talpa alól és melyik elég stabil a rálépéshez. S megindul keresztül a szűnni nem akaró eső táplálta vízmosáson. Mikor csizmának gúnyolt lábbelije újra szilárd talajt ér, továbbra is bal felé kanyarított ív alapján közelít a másik irányába, hogy annak jobb oldala mellett kössön ki, olyan lándzsányi távolságra, ha nem jön közbe semmi.*
*Érdeklődéssel figyeli a további rángatózást a nőstény részéről, majd kissé meglepi a tény, hogy a másik végre nem a furcsa hangzású nyelvet, hanem saját népük szavait ereszti ki magától. S hogy megdöbbenése csak pillanatnyi, azt csupán az jelzi, hogy fejét kissé oldalra billenti, mintha jobban akarná hallani a másik szavait, melyek nem éppen az együttműködésre való törekvésről tesznek tanúbizonyságot. Ez kevésbé lepi meg, az eddig látottak alapján már leszűrhette, hogy a nőstény igen csökönyös fajta, annak ellenére, hogy jóindulattal fordult irányába és alkut ajánlott. Mégis úgy látszik, hogy csak játssza az erős nőstényt, akit senki nem kaphat meg. Túl sok esetben látta ezt, visszagondolva a törzsében keringő történetekre, a nőstény, aki világra vajúdta, szintén hasonlóan makacs volt. Aztán a hímek változtattak ezen, lévén egy hadizsákmányként elragadott ne viselkedjen úgy, mintha bárkit is érdekelne, mi történik vele. Persze itt kissé más a helyzet, még ha igaz is, hogy akár egyszerűen maga alá is gyűrhetné, avagy kihasználhatná, hogy bele van gabalyodva az indákba és meghághatná, amíg fogságban van, igen keveset tehetne a dolog ellen. Csakhogy azzal nem csupán egyedül kellene tovább haladnia az ismeretlen terepen, de ha nem vágná át a torkát utána, akkor még egy acsargó nőstényt is tudhatna maga körül, aki csak arra vár, hogy mikor állhat bosszút. Arra pedig úgy, hogy saját bosszúesküje nyomában koslat, igen kevéssé volna szüksége.*
- Kilbra lehet Worghar asszonya!
*A hegyi törzsek által beszélt, jóval több torokhanggal és morgással tarkított dialektusában válaszol a nőstény szavaira. S valóban úgy gondolja, hogy akár még lehetne is a másik az, akivel együtt vadászhat és hentereghet. Legalább nem lenne annyira unalmas a folyamatos kaptatás.*
- Worghar elmehet, Kilbra fegyvere marad Worgharnál és Kilbra itt hal meg!
*Semmi fenyegetés, egyszerű ténymegállapítás. Legalábbis annak tudatában, hogy a nőstény az indák fogságába került. S való igaz, megtehetné, hogy egyszerűen elsétál, övében a zsákmányolt nyúllal, fegyverei közé véve mostantól a másiktól elragadott gyilokeszközt, viszont nem érzi úgy, hogy azzal túl sokat nyerne.*
- Worghar erős, Kilbra fiatal, lenne új törzs!
*Lehetséges kimenetel, még ha nem is vesszük bele a közös portyázásokból kikeveredhető kölyköket, akkor sem lenne példa nélküli, hogy két ork összeáll és törzsnek tekintik magukat, hiába vannak ketten kevesen.
Megunhatta a szócséplést, mert végül kihúzza magát, s újfent megemeli szálfegyverét, fürge mozdulatokkal bökdösve maga előtt a patak vizével borított köveket, vizsgálva melyik csúszhat ki talpa alól és melyik elég stabil a rálépéshez. S megindul keresztül a szűnni nem akaró eső táplálta vízmosáson. Mikor csizmának gúnyolt lábbelije újra szilárd talajt ér, továbbra is bal felé kanyarított ív alapján közelít a másik irányába, hogy annak jobb oldala mellett kössön ki, olyan lándzsányi távolságra, ha nem jön közbe semmi.*
728. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-23 18:52:46
Üzenet elküldve: 2016-10-23 18:52:46
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Utálja azt a kéjes röhögést, amivel a hím, megtorpanva a patak túlpartján rávigyorog, és újra egyértelmű jelzésekkel tudatja vele, miféle váltságdíjat kér a segítségéért.*
-Kilbra nem asszonya másnak!
*Kiáltja át ezúttal a saját törzsében beszélt ork dialektusban, nem is igazán foglalkozva azzal, hogy a másik érti-e vagy sem. Mert arra rájött, hogy a közöst az idegen nem beszéli. Más dolog, hogy kezdi bosszantani az, hogy amaz, még arra sem képes, hogy rendesen megjegyezze a nevét.
Látszatra megint úgy tesz, mintha szabadulni próbálna. Hogy a hím még mindig úgy véli, a nőstény nincs egyedül, és társai csak arra várnak, hogy amaz átlépjen a patakon, hát erről mit sem tud. Nevezhetjük óvatosságnak is. De egy bizonyos. Ha lennének társai, akik a közelben állnak lesben, már régen leszedték volna Worghart nyilakkal, vagy épp mérgezett tüskékkel. Vagy egyszerűen csak előrontottak volna, rávetették volna magukat az idegen hímre, és darabokra szaggatják. De ez nem történt meg, így tehát érzékelhető, hogy Kilbra magányosan éli az életét az erdőben. Magányosan és némileg elvadulva.*
-Tűnj el!
*Vicsorog rá a másikra messziről, újra csak saját nyelvüket használva. Bízik abban, ezt inkább megérti a másik. Ezen túl az állás ugyanaz: Egyensúlyozás a sziklán és fatörzsön, hogy ne lehessen észrevenni, s úgy rángatni a folyondárok indáit, mintha tényleg csapdába esett volna, s egyedül képtelen lenne szabadulni belőle, mind ezt úgy, hogy még véletlenül se tépje le ideje korán.*
*Utálja azt a kéjes röhögést, amivel a hím, megtorpanva a patak túlpartján rávigyorog, és újra egyértelmű jelzésekkel tudatja vele, miféle váltságdíjat kér a segítségéért.*
-Kilbra nem asszonya másnak!
*Kiáltja át ezúttal a saját törzsében beszélt ork dialektusban, nem is igazán foglalkozva azzal, hogy a másik érti-e vagy sem. Mert arra rájött, hogy a közöst az idegen nem beszéli. Más dolog, hogy kezdi bosszantani az, hogy amaz, még arra sem képes, hogy rendesen megjegyezze a nevét.
Látszatra megint úgy tesz, mintha szabadulni próbálna. Hogy a hím még mindig úgy véli, a nőstény nincs egyedül, és társai csak arra várnak, hogy amaz átlépjen a patakon, hát erről mit sem tud. Nevezhetjük óvatosságnak is. De egy bizonyos. Ha lennének társai, akik a közelben állnak lesben, már régen leszedték volna Worghart nyilakkal, vagy épp mérgezett tüskékkel. Vagy egyszerűen csak előrontottak volna, rávetették volna magukat az idegen hímre, és darabokra szaggatják. De ez nem történt meg, így tehát érzékelhető, hogy Kilbra magányosan éli az életét az erdőben. Magányosan és némileg elvadulva.*
-Tűnj el!
*Vicsorog rá a másikra messziről, újra csak saját nyelvüket használva. Bízik abban, ezt inkább megérti a másik. Ezen túl az állás ugyanaz: Egyensúlyozás a sziklán és fatörzsön, hogy ne lehessen észrevenni, s úgy rángatni a folyondárok indáit, mintha tényleg csapdába esett volna, s egyedül képtelen lenne szabadulni belőle, mind ezt úgy, hogy még véletlenül se tépje le ideje korán.*
727. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-23 18:01:06
Üzenet elküldve: 2016-10-23 18:01:06
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*A panaszos kiáltások elhalnak a nőstény részéről, s inkább hangos zihálás az, mit felé sodor a szél. Vagy már itt vannak azok, akiket a másik szólongatott és jelét adták, hogy készen állnak lecsapni, vagy tévesen következtetett a lehetőségre. Még szerencse, hogy saját népe sosem rótta fel azt, ha valaki túlzottan is óvatos. Jobb az, ha számít egy támadásra, még akkor is, mikor nem történik meg, minthogy felhőtlen gondatlanságában belesétáljon egy megszervezett rajtaütésbe. Így aggályait továbbra sem feledi, lévén a megérzés az megérzés, s mint olyan igen kényes. Ha egyszer is háttérbe szorítja azt, a végén még túlságosan hozzászokik a tudathoz, hogy nincs rá szükséges, így mikor valóban szükségét érezné, nem lenne mire számítania.
Miközben az érzületek hulláma átcsap elméjén, tovább lopja a távot a kétségbeesettnek tetszően rángatózó nőstény irányába, megtartva a féloldalas közelítés ívét, továbbrais a képzelete szültének tetsző támadók nyilai s dárdái elől kívánva fedezéket találni a csapdába esett test által. Hogy látszólagos diadalittassága meglegyen, még a jobbjában eddig szorongatott, nemzője kihűlt teste mellől elragadott csatabárdot is lejjebb ereszti, majd nagy gonddal vissza függeszti túlontúl széles fegyveröve jobb oldalára, ügyelve rá, hogy szükség esetén egy mozdulattal kiszabadíthassa újfent.
Lándzsája acélfeje megemelkedik, mint ki ujjongva kíván fegyvert lóbálni, s valóban, ráz rajta párat, ahogy azt pár apró agyarú vadásztól látta, valami ünneplésféle lehet az embernépeknél. A szálfegyver végül biztos markok közé kerül, immár két manccsal fonódva a masszív alkalmatosság nyelére, miként egyre közelebb kerül a szorongatott helyzetben lévőhöz. Majd mégis megállapodik, széles vigyorral köszöntve a másikat, bár ez inkább tűnhet más fajba tartozóknak valamiféle furcsa vicsorgásnak, s a lándzsát hanyagnak rémlő mozdulattal támasztja le maga elé, a nyélre nehezedve.*
- Khirrbrra!
*Még mindig töri a nőstény nevét, de nem is meglepő ez, annak fényében, hogy sosem volt rákényszerítve arra, hogy ily módon szólaljon meg. S mint aki jól mulat a másik szerencsétlenségén, vihogás tör ki belőle, melybe iromba vállai is beleremegnek. Mikor úgy tetszik, valamelyest megnyugodott fene nagy öröme után, jobbja lesiklik a szálfegyver nyeléről, s vaskos ujjával a nevezett felé bök, majd a testet körülfonó indák felé tesz egy széles karmozdulatot, ezzel mintegy utalva a másik helyzetére. A komisz növényi nyúlványok kijelölése után a mellkasára bök, s egy fegyverrel való lesújtást imitáló mozdulatot tesz, kifejezve, hogy kiszabadítja a nőstényt, de még mielőtt ez szívbéli jócselekedetnek tűnhetne, határozott mozdulattal int ágyéka felé, hogy annak bizony ára lesz, valamint kifejezve, ez egy teljesen független alku, ami a korábbi, a másik elvesztett fegyverére vonatkozó felajánlását nem érinti. Végül, mint ki jól végezte dolgát, húzza ki magát, s helyezi jobb markát a trófeákkal ékített gyilokeszköz széles fejére, felvéve a türelmes várakozás pózát.*
*A panaszos kiáltások elhalnak a nőstény részéről, s inkább hangos zihálás az, mit felé sodor a szél. Vagy már itt vannak azok, akiket a másik szólongatott és jelét adták, hogy készen állnak lecsapni, vagy tévesen következtetett a lehetőségre. Még szerencse, hogy saját népe sosem rótta fel azt, ha valaki túlzottan is óvatos. Jobb az, ha számít egy támadásra, még akkor is, mikor nem történik meg, minthogy felhőtlen gondatlanságában belesétáljon egy megszervezett rajtaütésbe. Így aggályait továbbra sem feledi, lévén a megérzés az megérzés, s mint olyan igen kényes. Ha egyszer is háttérbe szorítja azt, a végén még túlságosan hozzászokik a tudathoz, hogy nincs rá szükséges, így mikor valóban szükségét érezné, nem lenne mire számítania.
Miközben az érzületek hulláma átcsap elméjén, tovább lopja a távot a kétségbeesettnek tetszően rángatózó nőstény irányába, megtartva a féloldalas közelítés ívét, továbbrais a képzelete szültének tetsző támadók nyilai s dárdái elől kívánva fedezéket találni a csapdába esett test által. Hogy látszólagos diadalittassága meglegyen, még a jobbjában eddig szorongatott, nemzője kihűlt teste mellől elragadott csatabárdot is lejjebb ereszti, majd nagy gonddal vissza függeszti túlontúl széles fegyveröve jobb oldalára, ügyelve rá, hogy szükség esetén egy mozdulattal kiszabadíthassa újfent.
Lándzsája acélfeje megemelkedik, mint ki ujjongva kíván fegyvert lóbálni, s valóban, ráz rajta párat, ahogy azt pár apró agyarú vadásztól látta, valami ünneplésféle lehet az embernépeknél. A szálfegyver végül biztos markok közé kerül, immár két manccsal fonódva a masszív alkalmatosság nyelére, miként egyre közelebb kerül a szorongatott helyzetben lévőhöz. Majd mégis megállapodik, széles vigyorral köszöntve a másikat, bár ez inkább tűnhet más fajba tartozóknak valamiféle furcsa vicsorgásnak, s a lándzsát hanyagnak rémlő mozdulattal támasztja le maga elé, a nyélre nehezedve.*
- Khirrbrra!
*Még mindig töri a nőstény nevét, de nem is meglepő ez, annak fényében, hogy sosem volt rákényszerítve arra, hogy ily módon szólaljon meg. S mint aki jól mulat a másik szerencsétlenségén, vihogás tör ki belőle, melybe iromba vállai is beleremegnek. Mikor úgy tetszik, valamelyest megnyugodott fene nagy öröme után, jobbja lesiklik a szálfegyver nyeléről, s vaskos ujjával a nevezett felé bök, majd a testet körülfonó indák felé tesz egy széles karmozdulatot, ezzel mintegy utalva a másik helyzetére. A komisz növényi nyúlványok kijelölése után a mellkasára bök, s egy fegyverrel való lesújtást imitáló mozdulatot tesz, kifejezve, hogy kiszabadítja a nőstényt, de még mielőtt ez szívbéli jócselekedetnek tűnhetne, határozott mozdulattal int ágyéka felé, hogy annak bizony ára lesz, valamint kifejezve, ez egy teljesen független alku, ami a korábbi, a másik elvesztett fegyverére vonatkozó felajánlását nem érinti. Végül, mint ki jól végezte dolgát, húzza ki magát, s helyezi jobb markát a trófeákkal ékített gyilokeszköz széles fejére, felvéve a türelmes várakozás pózát.*
726. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-23 14:11:37
Üzenet elküldve: 2016-10-23 14:11:37
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Sejti, hogy a hím nem fog ész nélkül belerohanni a csapdába. A kérdés itt már csak az, hogy mennyire akarja elérni a célját, vagyis Kilbrát. Más dolog, hogy ehhez azért a nősténynek is lesz néhány szava még. Vagy fatörzse.
Ahogy Worghar feltűnik a patak szélénél, és megáll fülelni, úgy merevedik meg ő is, eljátszva a csapdába esett vadat, aki nagyon-nagyon szeretne elmenekülni üldözője elől. Látszatra riadtan kezdi rángatni a teljesen begabalyodott bal karját, de azért ügyelve arra, hogy ne tépje le ideje korán. Így tesz a jobbal is, s azzal, mintha megpróbálná az övébe fűzött szablyát elérni, de ez jól láthatóan nem sikerül.
Csak szeme sarkából figyeli az átlósan kerülő hím mozgását, és próbálja kitalálni mit is akar a másik. Nem könnyű egy másik ork fejével gondolkodni, főleg, hogy Kilbrát a kutya nem tanította harcra, cselvetésre. Ő csak eddig is megpróbált túlélni valahogy. Most sincsen ez másként, és már az is csodaszámba megy, hogy ezt a fatörzses trükköt képes volt kieszelni. Hát még, ha sikerül is élesíteni a lehetőséget.
Most nem üvölt, csak hangosan zihál. Ez talán eltéríti Worghar azon gondolatait, hogy a nőstény társait hívta korábban. Hiszen, ha valóban így lenne, még hangosabban kiabálna segítségért. De ő csak vergődik, s próbál szabadulni, és ezzel csalni magához közelebb a másikat.*
*Sejti, hogy a hím nem fog ész nélkül belerohanni a csapdába. A kérdés itt már csak az, hogy mennyire akarja elérni a célját, vagyis Kilbrát. Más dolog, hogy ehhez azért a nősténynek is lesz néhány szava még. Vagy fatörzse.
Ahogy Worghar feltűnik a patak szélénél, és megáll fülelni, úgy merevedik meg ő is, eljátszva a csapdába esett vadat, aki nagyon-nagyon szeretne elmenekülni üldözője elől. Látszatra riadtan kezdi rángatni a teljesen begabalyodott bal karját, de azért ügyelve arra, hogy ne tépje le ideje korán. Így tesz a jobbal is, s azzal, mintha megpróbálná az övébe fűzött szablyát elérni, de ez jól láthatóan nem sikerül.
Csak szeme sarkából figyeli az átlósan kerülő hím mozgását, és próbálja kitalálni mit is akar a másik. Nem könnyű egy másik ork fejével gondolkodni, főleg, hogy Kilbrát a kutya nem tanította harcra, cselvetésre. Ő csak eddig is megpróbált túlélni valahogy. Most sincsen ez másként, és már az is csodaszámba megy, hogy ezt a fatörzses trükköt képes volt kieszelni. Hát még, ha sikerül is élesíteni a lehetőséget.
Most nem üvölt, csak hangosan zihál. Ez talán eltéríti Worghar azon gondolatait, hogy a nőstény társait hívta korábban. Hiszen, ha valóban így lenne, még hangosabban kiabálna segítségért. De ő csak vergődik, s próbál szabadulni, és ezzel csalni magához közelebb a másikat.*
725. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-22 10:12:57
Üzenet elküldve: 2016-10-22 10:12:57
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*A dombhátra felhágva még látja, amint a nőstény alakja bal felé iramodik széles ívet leírva, s sebesült helyzetéhez mérten igen lendületesen halad, mégis megállapodik a lejtő egy olyan pontján, mit biztosnak érez, hol nem kell attól tartania, hogy a szétgördülő apróbb kődarabok elvágódásra kényszerítik. Egyelőre figyel, ahogy az számolatlan holdnappal korábban, mikor még vékonydongájú fattyú volt, emlékezetes ütlegekkel verték már akkor is igen dacos fejébe. Vár és fülel, próbálva mind jobban befogni a környezet zajait, elcsípni netán egy túl hangosra sikeredett morranást, egy lelkesedéstől túl kapkodóra sikeredett mozdulat neszezését.
Túl sok időt tölthetett nemzője harci falkájában, hisz azok nélkül a vérrel pecsételt leckék nélkül forrófejű koncként vetné magát a másik nyomába, mit sem törődve azzal, hogy sem a környéket, sem az errefelé honos törzseket nem ismeri. Való igaz, korántsem ennyire összetettek gondolatai, inkább a csontrepesztő ütésekkel nyomán részévé vált dorgálások vezérlik, s a tapasztalat, mi a saját törzse részéről elkövetett rajtaütésekből származik. Jó gondolat, kiküldeni egy acsargó, de nem legyűrhetetlen nőstényt a nyílt terepre, hogy magára vonja a figyelmet, aztán mikor a diadaltól részegült ellen elbízza magát, hajszát kezdeményezni, mely nem annyira gyors, hogy menekülősnek tűnjön, mégis elég ahhoz, hogy a vadászat izgalmát felszítsa. S egy megfelelő helyre vezesse az üldözőt, ahol a kiküldött vadászok várnak lesben, sziklát vagy fák árnyékába húzódva, kihasználva az erdő és az eső zajait, szagait, elleplezve a jelenlétüket. A fejvesztve nyomot követő áldozat pedig belesétál a kelepcébe.
Elismerően morran, ahogy a feltevés átfut csontos homloka mélyén, s gyakorlottabb, figyelmesebb tempóban indul tovább, nem fojtva el a hajsza lobbantotta lángokat, sem a nőstény nélkül töltött holdnapok szülte késztetés sürgetését, inkább felhasználja ezeket, hagyva érzékeit egyszerre eltompulni és kiélesedni, mély lélegzetekkel szívva tüdejébe a felázott térség aromáit, portyázó farkasok kitartásával ügetve, fegyvereit egy szívdobbanásra sem leeresztve.
Az újabb kaptatóra megroggyasztott térddel, hajlott gerinccel hág fel, próbálva minél kisebbnek mutatni magát, hogy ha tényleg az árnyak közt lapulnak azok, akiket sejt, meg tudja lepni őket ha tényleges méreteit felfedve száll szembe velük. De ennek úgy látszik, a szellemek még nem látják itt az idejét, se rozsdás hegyű vesszők, se hajító dárdák nem lendülnek felé, még csak kihívó vonyítás sem harsan. Erre tehát még várnia kell, ahogy az ősök kívánják.
Kétségbe esett, csapdába ejtett vadakéhoz hasonlóan panaszos üvöltés kap szárnyra a várt csatakiáltások helyett, s csak mélyet morran elismeréssel adózva a kivitelezésnek. A fajtársak egymás segítségére sietnek, még ha nem is egy törzs tagjai, legalábbis akkor, ha mindketten úgy hiszik, magányosan szelik át az erdőt. A falka hívását minden ork magáénak tudhatja, még ha nem is fűlik hozzá legtöbbször a foguk, kénytelenek sok esetben elfogadni, hogy egyedül nem omlaszthatják le a hegyeket, nem prédálhatnak fel falvakat, nem szedhetnek elég zsákmányt, akármekkora erővel is ruházták fel őket a szellemek. A késztetést, ami vaskos lábait a panaszos, ismétlődő üvöltések felé fordítaná, torkon ragadja, s lekushasztja. Túl könnyű lenne így, túl egyszerű lenne a hajsza, ha a környéken portyázó feledve az erdőben töltött holdnapok ismereteit, páni félelemmel iszkolva, csapdába ejtené önmagát.
A látszatnak meg kell lennie, így lassú léptekkel indul meg, úgy forgatva fejét, hogy távolról úgy tűnjön, csak nem akar megcsúszni a sikamlósság vált köveken, miközben lefelé ereszkedik, sötét pillantása ellenben szemei sarkából lesik a környezetet, kiszúrva a lehetséges búvóhelyeket, s úgy araszol hol erre, hol arra ereszkedése közben, hogy minél több feltételezett hajítófegyver útjából kikerülhessen. Csak akkor állapodik meg, amikor majdnem a lejtő aljára ér, s végig méri az indákba gabalyodott nőstényt. Diadalittas, kárörvendő, a röhögés és a kaffogás keverékének tűnő hang szakad fel belőle, az elbizakodottságában figyelmetlen vadászokra olyannyira jellemző módon.
Fegyvereit az elégedettség jeleként lejjebb ereszti, elégedett, hangos morranásokkal szemléli tovább a másikat. Magában kissé érthetetlennek könyvelve el a helyzetet. Ha a nőstény előle menekülve gabalyodott volna be, akkor miért felé fordulva üvölt segítségért? A gyanú, mely eddig is emésztette, táptalajra lel, itt nyilván rajtaütés készül, ami előtt a völgy aljára akarják kényszeríteni, ahol nincs se fedezék, se lehetőség arra, hogy úgy vetődjön félre a dárdák elől, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel megúszhassa. Döntésre jut hát, széles ívet kezd venni haladtában, mély lélegzeteket véve, mint aki a hajszától és a diadal örömétől légszomjazik, mégis a szagokat akarja elkapni, melyek az árulói lehetnek a meglapulóknak. Nem gázol a lehulló eső táplálta patakba, a zavaros víz tükre alatt akár medvéknek készített csapdák is lehetnek, vagy éppen azt várják tőle, hogy a síkos kövek közé lépjen, ahol esetlen bukdácsolással még egy felé hajított nagyobb kőtömb elől sem tudna kitérni, nemhogy egy sebesen szálló nyílvessző útjából. A völgy peremén mozdul tehát, úgy oldalogva, hogy ne legyen teljesen szemben a panaszosan hangoskodó nősténnyel, ha a sűrű indák közt a falkája tagjai lapulnak, inkább legyen a másik teste az akadály a sikeres találathoz, minthogy felfelé kaptatva bikanyakába vághassanak egy rozsdás lándzsát. Bal felől kerüli a dombot így, mint aki attól tart, hogy a víztől túl nehéz lesz az altestén viselt prémek többséges, s ettől lelassulna, próbálva mind inkább lopni a távot, mégis inkább féloldalasan haladva a nőstény irányába.*
*A dombhátra felhágva még látja, amint a nőstény alakja bal felé iramodik széles ívet leírva, s sebesült helyzetéhez mérten igen lendületesen halad, mégis megállapodik a lejtő egy olyan pontján, mit biztosnak érez, hol nem kell attól tartania, hogy a szétgördülő apróbb kődarabok elvágódásra kényszerítik. Egyelőre figyel, ahogy az számolatlan holdnappal korábban, mikor még vékonydongájú fattyú volt, emlékezetes ütlegekkel verték már akkor is igen dacos fejébe. Vár és fülel, próbálva mind jobban befogni a környezet zajait, elcsípni netán egy túl hangosra sikeredett morranást, egy lelkesedéstől túl kapkodóra sikeredett mozdulat neszezését.
Túl sok időt tölthetett nemzője harci falkájában, hisz azok nélkül a vérrel pecsételt leckék nélkül forrófejű koncként vetné magát a másik nyomába, mit sem törődve azzal, hogy sem a környéket, sem az errefelé honos törzseket nem ismeri. Való igaz, korántsem ennyire összetettek gondolatai, inkább a csontrepesztő ütésekkel nyomán részévé vált dorgálások vezérlik, s a tapasztalat, mi a saját törzse részéről elkövetett rajtaütésekből származik. Jó gondolat, kiküldeni egy acsargó, de nem legyűrhetetlen nőstényt a nyílt terepre, hogy magára vonja a figyelmet, aztán mikor a diadaltól részegült ellen elbízza magát, hajszát kezdeményezni, mely nem annyira gyors, hogy menekülősnek tűnjön, mégis elég ahhoz, hogy a vadászat izgalmát felszítsa. S egy megfelelő helyre vezesse az üldözőt, ahol a kiküldött vadászok várnak lesben, sziklát vagy fák árnyékába húzódva, kihasználva az erdő és az eső zajait, szagait, elleplezve a jelenlétüket. A fejvesztve nyomot követő áldozat pedig belesétál a kelepcébe.
Elismerően morran, ahogy a feltevés átfut csontos homloka mélyén, s gyakorlottabb, figyelmesebb tempóban indul tovább, nem fojtva el a hajsza lobbantotta lángokat, sem a nőstény nélkül töltött holdnapok szülte késztetés sürgetését, inkább felhasználja ezeket, hagyva érzékeit egyszerre eltompulni és kiélesedni, mély lélegzetekkel szívva tüdejébe a felázott térség aromáit, portyázó farkasok kitartásával ügetve, fegyvereit egy szívdobbanásra sem leeresztve.
Az újabb kaptatóra megroggyasztott térddel, hajlott gerinccel hág fel, próbálva minél kisebbnek mutatni magát, hogy ha tényleg az árnyak közt lapulnak azok, akiket sejt, meg tudja lepni őket ha tényleges méreteit felfedve száll szembe velük. De ennek úgy látszik, a szellemek még nem látják itt az idejét, se rozsdás hegyű vesszők, se hajító dárdák nem lendülnek felé, még csak kihívó vonyítás sem harsan. Erre tehát még várnia kell, ahogy az ősök kívánják.
Kétségbe esett, csapdába ejtett vadakéhoz hasonlóan panaszos üvöltés kap szárnyra a várt csatakiáltások helyett, s csak mélyet morran elismeréssel adózva a kivitelezésnek. A fajtársak egymás segítségére sietnek, még ha nem is egy törzs tagjai, legalábbis akkor, ha mindketten úgy hiszik, magányosan szelik át az erdőt. A falka hívását minden ork magáénak tudhatja, még ha nem is fűlik hozzá legtöbbször a foguk, kénytelenek sok esetben elfogadni, hogy egyedül nem omlaszthatják le a hegyeket, nem prédálhatnak fel falvakat, nem szedhetnek elég zsákmányt, akármekkora erővel is ruházták fel őket a szellemek. A késztetést, ami vaskos lábait a panaszos, ismétlődő üvöltések felé fordítaná, torkon ragadja, s lekushasztja. Túl könnyű lenne így, túl egyszerű lenne a hajsza, ha a környéken portyázó feledve az erdőben töltött holdnapok ismereteit, páni félelemmel iszkolva, csapdába ejtené önmagát.
A látszatnak meg kell lennie, így lassú léptekkel indul meg, úgy forgatva fejét, hogy távolról úgy tűnjön, csak nem akar megcsúszni a sikamlósság vált köveken, miközben lefelé ereszkedik, sötét pillantása ellenben szemei sarkából lesik a környezetet, kiszúrva a lehetséges búvóhelyeket, s úgy araszol hol erre, hol arra ereszkedése közben, hogy minél több feltételezett hajítófegyver útjából kikerülhessen. Csak akkor állapodik meg, amikor majdnem a lejtő aljára ér, s végig méri az indákba gabalyodott nőstényt. Diadalittas, kárörvendő, a röhögés és a kaffogás keverékének tűnő hang szakad fel belőle, az elbizakodottságában figyelmetlen vadászokra olyannyira jellemző módon.
Fegyvereit az elégedettség jeleként lejjebb ereszti, elégedett, hangos morranásokkal szemléli tovább a másikat. Magában kissé érthetetlennek könyvelve el a helyzetet. Ha a nőstény előle menekülve gabalyodott volna be, akkor miért felé fordulva üvölt segítségért? A gyanú, mely eddig is emésztette, táptalajra lel, itt nyilván rajtaütés készül, ami előtt a völgy aljára akarják kényszeríteni, ahol nincs se fedezék, se lehetőség arra, hogy úgy vetődjön félre a dárdák elől, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel megúszhassa. Döntésre jut hát, széles ívet kezd venni haladtában, mély lélegzeteket véve, mint aki a hajszától és a diadal örömétől légszomjazik, mégis a szagokat akarja elkapni, melyek az árulói lehetnek a meglapulóknak. Nem gázol a lehulló eső táplálta patakba, a zavaros víz tükre alatt akár medvéknek készített csapdák is lehetnek, vagy éppen azt várják tőle, hogy a síkos kövek közé lépjen, ahol esetlen bukdácsolással még egy felé hajított nagyobb kőtömb elől sem tudna kitérni, nemhogy egy sebesen szálló nyílvessző útjából. A völgy peremén mozdul tehát, úgy oldalogva, hogy ne legyen teljesen szemben a panaszosan hangoskodó nősténnyel, ha a sűrű indák közt a falkája tagjai lapulnak, inkább legyen a másik teste az akadály a sikeres találathoz, minthogy felfelé kaptatva bikanyakába vághassanak egy rozsdás lándzsát. Bal felől kerüli a dombot így, mint aki attól tart, hogy a víztől túl nehéz lesz az altestén viselt prémek többséges, s ettől lelassulna, próbálva mind inkább lopni a távot, mégis inkább féloldalasan haladva a nőstény irányába.*
724. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-22 09:09:30
Üzenet elküldve: 2016-10-22 09:09:30
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Minden vad, mely fenyegetett helyzetben van, kiélesedett érzékszervekkel éli az életét, s ösztönei a folyamatos menekülésre és védekezésre vannak kihegyezve. Az ösztönök ringatják álomba, egy olyan éber álomba, melyben a legkisebb eltérő neszre is felriad. Ösztön az is, hogy a vadászt messzire csalja fészkétől, ahol kicsinyei védtelenül megbújnak. A menekülés alatt is ösztön irányítja, hogy sikerüljön elfedni nyomait valamiképpen az üldöző elől.
Most ilyen lénnyé válik Kilbra is. Hamar, néhány lépés után rájön, hogy a hím könnyedén szegődik nyomába, szagát, hála a sebnek, melyből még mindig szivárog a vér, könnyedén követni tudja majd Worghar. Nem akarja odavezetni a kicsi barlanghoz, ahol megbújhatna. Ott védtelenné válna, a másik beszoríthatná, és jelenleg lényeges hátrányban van a hímmel szemben.
Felfelé iramodásán hát változtat, balra, oldalra tér el, hogy távolodjon éjszakai szállásától. Ismeri már a környéket jól, minden zegét-zugát. A legkisebb vízmosásokat, a kiemelkedő sziklák helyét, a bokrok és fák elhelyezkedését. Tudja, merre vannak ösvények, állatcsapások, s hol vannak olyan helyek, melyet az óvatlan szem nem láthat, s mely csapdának tökéletes.
Ebben az eső segítségére van, hiszen legyen bármilyen jó nyomkövető is a másik, a vadászat alatt csak eltompul a veszélyérzet, főleg, ha úgy véli, nyerésre áll. Kilbra azt is tudja, sok ideje nincs.
A hely, ahol átrohan erősen emelkedni kezd, de ő ezen az emelkedőn keresztbe rohan át. Tudja, hogy hamarosan ívet vesz a domboldal, s majd mindenképpen egy kisebb völgybe ér, amelyet vízmosás szélesített ki, és a túlsó felén, a lefelé hömpölygő esőáradatnak, újra felfelé ível majd, már egy másik domb oldalában. A vízmosás sziklás, és csúszós, kidőlt fák törzsei szablyák keresztbe, a bokrokról folyondárok szöknek a magasba.
Talán sikerül annyi előnyt szereznie, hogy módja legyen a kieszelt csapdát megcsinálni. Szablyája visszakerül oldalára, csak az egyik dobótőrét tolja be jobb alkarvédője alá. Átvág a vízmosáson, ahol őrült hegyi folyamként rohan lefelé az esővíz. A túlsó parton fák hajolnak be a patak fölé. Az egyik fát szinte teljesen elborítják az erős indák. Tövében keresztben fekszik egy méretes fatörzs, melyet avar fed. De Kilbra tudja, hogy ott van, hiszen jól ismeri már a terepet. Beveti magát az indák közé, fordul bennük egyet-kettőt, hogy a folyondár látszatra fogságba ejtse. Jobb lába a fekvő fatörzs mögött egy sziklán kap támaszt, így úgy tűnhet a lentről érkező számára, mintha a talaj ott folyamatos lenne. Bal lába óvatosan kap helyet magán a törzsön, mintha azzal is a talajon állna. Bal karja teljesen eltűnik az indák alatt, testére szintén rácsavarodnak a leveles folyondárok. Jobb csuklóját maga kanyarítja bele egy szálba. Úgy látszik, mintha óriási pókhálóba rohant volna, s az fogságba ejtette.
Kétségbe esett üvöltése harsan, mint a csapdába esett menekülő vadnak, s mindezt addig nem is hagyja abba, míg a nyomában loholó Worghar alakja fel nem tűnik a vízmosásnál. Még akkor is üvölt párat, mikor a hím átkel a vízen, s megindul felfelé a lejtőn, a nőstény irányában.*
*Minden vad, mely fenyegetett helyzetben van, kiélesedett érzékszervekkel éli az életét, s ösztönei a folyamatos menekülésre és védekezésre vannak kihegyezve. Az ösztönök ringatják álomba, egy olyan éber álomba, melyben a legkisebb eltérő neszre is felriad. Ösztön az is, hogy a vadászt messzire csalja fészkétől, ahol kicsinyei védtelenül megbújnak. A menekülés alatt is ösztön irányítja, hogy sikerüljön elfedni nyomait valamiképpen az üldöző elől.
Most ilyen lénnyé válik Kilbra is. Hamar, néhány lépés után rájön, hogy a hím könnyedén szegődik nyomába, szagát, hála a sebnek, melyből még mindig szivárog a vér, könnyedén követni tudja majd Worghar. Nem akarja odavezetni a kicsi barlanghoz, ahol megbújhatna. Ott védtelenné válna, a másik beszoríthatná, és jelenleg lényeges hátrányban van a hímmel szemben.
Felfelé iramodásán hát változtat, balra, oldalra tér el, hogy távolodjon éjszakai szállásától. Ismeri már a környéket jól, minden zegét-zugát. A legkisebb vízmosásokat, a kiemelkedő sziklák helyét, a bokrok és fák elhelyezkedését. Tudja, merre vannak ösvények, állatcsapások, s hol vannak olyan helyek, melyet az óvatlan szem nem láthat, s mely csapdának tökéletes.
Ebben az eső segítségére van, hiszen legyen bármilyen jó nyomkövető is a másik, a vadászat alatt csak eltompul a veszélyérzet, főleg, ha úgy véli, nyerésre áll. Kilbra azt is tudja, sok ideje nincs.
A hely, ahol átrohan erősen emelkedni kezd, de ő ezen az emelkedőn keresztbe rohan át. Tudja, hogy hamarosan ívet vesz a domboldal, s majd mindenképpen egy kisebb völgybe ér, amelyet vízmosás szélesített ki, és a túlsó felén, a lefelé hömpölygő esőáradatnak, újra felfelé ível majd, már egy másik domb oldalában. A vízmosás sziklás, és csúszós, kidőlt fák törzsei szablyák keresztbe, a bokrokról folyondárok szöknek a magasba.
Talán sikerül annyi előnyt szereznie, hogy módja legyen a kieszelt csapdát megcsinálni. Szablyája visszakerül oldalára, csak az egyik dobótőrét tolja be jobb alkarvédője alá. Átvág a vízmosáson, ahol őrült hegyi folyamként rohan lefelé az esővíz. A túlsó parton fák hajolnak be a patak fölé. Az egyik fát szinte teljesen elborítják az erős indák. Tövében keresztben fekszik egy méretes fatörzs, melyet avar fed. De Kilbra tudja, hogy ott van, hiszen jól ismeri már a terepet. Beveti magát az indák közé, fordul bennük egyet-kettőt, hogy a folyondár látszatra fogságba ejtse. Jobb lába a fekvő fatörzs mögött egy sziklán kap támaszt, így úgy tűnhet a lentről érkező számára, mintha a talaj ott folyamatos lenne. Bal lába óvatosan kap helyet magán a törzsön, mintha azzal is a talajon állna. Bal karja teljesen eltűnik az indák alatt, testére szintén rácsavarodnak a leveles folyondárok. Jobb csuklóját maga kanyarítja bele egy szálba. Úgy látszik, mintha óriási pókhálóba rohant volna, s az fogságba ejtette.
Kétségbe esett üvöltése harsan, mint a csapdába esett menekülő vadnak, s mindezt addig nem is hagyja abba, míg a nyomában loholó Worghar alakja fel nem tűnik a vízmosásnál. Még akkor is üvölt párat, mikor a hím átkel a vízen, s megindul felfelé a lejtőn, a nőstény irányában.*
723. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-21 18:59:07
Üzenet elküldve: 2016-10-21 18:59:07
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*A nőstény felmorog és elkezd a fegyverével mutogatni rá, majd kétszer ugyanazt kiáltja. Ennek értelmét nem fogja fel, mindössze azt, hogy valami megváltozik, a morgás nem olyan, mint a korábbiak, valahogy nyersebbnek tetszik, még az is lehet, a környékbeli fajtársak így reagálnak az ilyen irányú alkukra. Meg tudja érteni, népénél a feltétlen behódolás a legnagyobb szégyen, nyilván ellenállást kell mutatnia a nősténynek addig, amíg akárki láthatja kettőjüket.*
-Khillbrra…
*A zsákmányolt fegyvert övére akasztja, míg saját csatabárdja jobbjában marad, hogy mikor a nőstény elkezd hátrálni egy fa mögé, akkor hátrál vissza a málló földbe mélyen leszúrt lándzsájáig, ott leemelve a korábban felakasztott farkas bundát, s fejére helyezi, csuklyaként használja ismét, míg jobbjának marka az acélfejű szálfegyver hosszú nyelére kulcsolódik, s egyetlen határozott mozdulattal rántja ki onnan, megszokás szülte rutinnal fektetve el maga mellett, hogy az vízszintbe kerüljön a talajjal, a lehető legkevésbé akadályozva mozgását.
A morgó Kilbra a fa mögé került ugyan, de szagát még a kitartóan hulló vízcseppeken keresztül is érzi. Belemegy a feltételezett játékba, megmerevedik, hogy mozgása ne nyomja le a környezet zajait, s nem is kell sokáig várnia, az iszkoló léptek hangja eljut hozzá, mintha valamivel masszívabb talajt érintenének a nőstény talpai. A hangok irányába veti magát, félig görnyedt háttal iramodik meg a fák közt, hogy a másik szagát követve haladjon a lejtő felé, majd azon felfelé.
Nem tagadhatja, hogy kedvére való ez a szokás, ami bizonyosan a síkvidéki orkok hagyományain alapszik, lévén saját törzse körében sosem látta, hogy bárki efféle látszólagos vadászatot rendezett volna mindössze azért, hogy a barlang egy kőre dobott irháján hemperegjenek. De más területek, más szokások, ezzel még ő is tisztában van, lévén látta már, hogy mocsaras vidéken élő fajtársai nem prémeket, hanem vizi lények irháját viselik, sőt, még azt is látta egyszer, hogy az embernépek gönceit hordta egy túlzottan szőrtelennek rémlő ork. A vadászokkal még viccelődtek is rajta, hogy bizonnyal túl nagy ütést kaphatott a fejére és apró agyarúnak képzeli magát. Így beleveti magát a nőstény diktálta hajszába, lendületes léptekkel kaptatva fel a lejtőn.*
*A nőstény felmorog és elkezd a fegyverével mutogatni rá, majd kétszer ugyanazt kiáltja. Ennek értelmét nem fogja fel, mindössze azt, hogy valami megváltozik, a morgás nem olyan, mint a korábbiak, valahogy nyersebbnek tetszik, még az is lehet, a környékbeli fajtársak így reagálnak az ilyen irányú alkukra. Meg tudja érteni, népénél a feltétlen behódolás a legnagyobb szégyen, nyilván ellenállást kell mutatnia a nősténynek addig, amíg akárki láthatja kettőjüket.*
-Khillbrra…
*A zsákmányolt fegyvert övére akasztja, míg saját csatabárdja jobbjában marad, hogy mikor a nőstény elkezd hátrálni egy fa mögé, akkor hátrál vissza a málló földbe mélyen leszúrt lándzsájáig, ott leemelve a korábban felakasztott farkas bundát, s fejére helyezi, csuklyaként használja ismét, míg jobbjának marka az acélfejű szálfegyver hosszú nyelére kulcsolódik, s egyetlen határozott mozdulattal rántja ki onnan, megszokás szülte rutinnal fektetve el maga mellett, hogy az vízszintbe kerüljön a talajjal, a lehető legkevésbé akadályozva mozgását.
A morgó Kilbra a fa mögé került ugyan, de szagát még a kitartóan hulló vízcseppeken keresztül is érzi. Belemegy a feltételezett játékba, megmerevedik, hogy mozgása ne nyomja le a környezet zajait, s nem is kell sokáig várnia, az iszkoló léptek hangja eljut hozzá, mintha valamivel masszívabb talajt érintenének a nőstény talpai. A hangok irányába veti magát, félig görnyedt háttal iramodik meg a fák közt, hogy a másik szagát követve haladjon a lejtő felé, majd azon felfelé.
Nem tagadhatja, hogy kedvére való ez a szokás, ami bizonyosan a síkvidéki orkok hagyományain alapszik, lévén saját törzse körében sosem látta, hogy bárki efféle látszólagos vadászatot rendezett volna mindössze azért, hogy a barlang egy kőre dobott irháján hemperegjenek. De más területek, más szokások, ezzel még ő is tisztában van, lévén látta már, hogy mocsaras vidéken élő fajtársai nem prémeket, hanem vizi lények irháját viselik, sőt, még azt is látta egyszer, hogy az embernépek gönceit hordta egy túlzottan szőrtelennek rémlő ork. A vadászokkal még viccelődtek is rajta, hogy bizonnyal túl nagy ütést kaphatott a fejére és apró agyarúnak képzeli magát. Így beleveti magát a nőstény diktálta hajszába, lendületes léptekkel kaptatva fel a lejtőn.*
722. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-21 14:00:20
Üzenet elküldve: 2016-10-21 14:00:20
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Úgy tűnik, pillanatnyilag szünetel a harc. Hogy ez meddig tart, az kétséges, hiszen oly ingatag a pillanatnyi béke, mint pille szárnya. Kés penge éle, melyen egyensúlyoznak, s melyről oly könnyű lecsúszni. A vége könnyedén lehet halál is.*
-KILBRA!
*Javítja le egyből a másik morgását, erősen megnyomva a szót. Milyen idegenül is hangzik a neve a hím szájából, ezzel a különös morgással vegyes nyelven. Régen, nagyon régen nem hallott hasonlót. Talán még amikor kölyök volt, talán az anyjától. De erre már nem emlékszik, ahogy arra sem, ki volt az anyja. Ahogy apjára sem emlékszik, csak a kölyökkor véres, küzdelmekkel teli napjaira.
Worghar. A név elraktározódik a többi közé, miközben figyeli, miként is emeli fel a zsákmányt a másik, és szabadítja ki a gerincbe ékelődött fegyvert. A húst hát véglegesen lenyúlta tőle a hím, erről már egészen nyugodtan lemondhat. Ám olyasmi történik mindezek után, mely kifordítja alóluk azt a vékony, képzeletbeli késpengét. A jelzés egyértelmű, kétséget nem hagy a nőstényben, hogy a másik mit akar.
Dühödt morgás tör fel torkából, teste megfeszül, s ezúttal feledve az oldalába maró fájdalmat, támadó állásba csusszan egy szívverésnyi idő alatt. Szablyája hegye újra a hím felé mutat. Szíve szerint lábfejével illetné ott Worghart, ahová amaz az imént mutogatott.*
-Nem!
*Elég határozott tiltakozás ez ahhoz, hogy a másikban kétség se ébredjen. A nőstény nem fog önszántából aláfeküdni.*
-Nem!
*Persze tudja, hogy a kiújuló harcban, így sérülten, esélytelen a hímmel szemben. Morogva, sziszegve, fejét rázva, és a szablyával dühödten intve, kezd el lassan araszolni. Hátrafelé. Próbál behúzódni a másik elől egy fa mögé. Talán az eső, és a sötétség segíthet abban. Majd visszaszerzi a fegyvert másképpen. De ez nem most fog megtörténni, és legfőképpen nem úgy, ahogy azt a hím elképzelte.
Ha sikerül belépnie egy törzs takarásába, akkor megiramodik felfelé a lejtőn, kicsi barlangja irányába. Talán módja lesz arra, hogy megbújjon, hogy a sebét nyalogathassa.*
*Úgy tűnik, pillanatnyilag szünetel a harc. Hogy ez meddig tart, az kétséges, hiszen oly ingatag a pillanatnyi béke, mint pille szárnya. Kés penge éle, melyen egyensúlyoznak, s melyről oly könnyű lecsúszni. A vége könnyedén lehet halál is.*
-KILBRA!
*Javítja le egyből a másik morgását, erősen megnyomva a szót. Milyen idegenül is hangzik a neve a hím szájából, ezzel a különös morgással vegyes nyelven. Régen, nagyon régen nem hallott hasonlót. Talán még amikor kölyök volt, talán az anyjától. De erre már nem emlékszik, ahogy arra sem, ki volt az anyja. Ahogy apjára sem emlékszik, csak a kölyökkor véres, küzdelmekkel teli napjaira.
Worghar. A név elraktározódik a többi közé, miközben figyeli, miként is emeli fel a zsákmányt a másik, és szabadítja ki a gerincbe ékelődött fegyvert. A húst hát véglegesen lenyúlta tőle a hím, erről már egészen nyugodtan lemondhat. Ám olyasmi történik mindezek után, mely kifordítja alóluk azt a vékony, képzeletbeli késpengét. A jelzés egyértelmű, kétséget nem hagy a nőstényben, hogy a másik mit akar.
Dühödt morgás tör fel torkából, teste megfeszül, s ezúttal feledve az oldalába maró fájdalmat, támadó állásba csusszan egy szívverésnyi idő alatt. Szablyája hegye újra a hím felé mutat. Szíve szerint lábfejével illetné ott Worghart, ahová amaz az imént mutogatott.*
-Nem!
*Elég határozott tiltakozás ez ahhoz, hogy a másikban kétség se ébredjen. A nőstény nem fog önszántából aláfeküdni.*
-Nem!
*Persze tudja, hogy a kiújuló harcban, így sérülten, esélytelen a hímmel szemben. Morogva, sziszegve, fejét rázva, és a szablyával dühödten intve, kezd el lassan araszolni. Hátrafelé. Próbál behúzódni a másik elől egy fa mögé. Talán az eső, és a sötétség segíthet abban. Majd visszaszerzi a fegyvert másképpen. De ez nem most fog megtörténni, és legfőképpen nem úgy, ahogy azt a hím elképzelte.
Ha sikerül belépnie egy törzs takarásába, akkor megiramodik felfelé a lejtőn, kicsi barlangja irányába. Talán módja lesz arra, hogy megbújjon, hogy a sebét nyalogathassa.*
721. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-21 12:53:04
Üzenet elküldve: 2016-10-21 12:53:04
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*A nőstény úgy tűnik, gondolkodóba eshetett, mivel morog ugyan, de elhátrál, még ha tartása egyelőre görnyedt is marad. Vicsorogva követi a másik alakját tekintetével, figyeli, ahogy kiszakad belőle az elégedetlenség hangja. Látja, ahogy a karmok tépte seb előkerül a zöldes bőrrel fedett kéz alól, újra felerősítve a vér semmihez sem fogható szagát, ezzel kissé kitisztítva saját fejét is, s a távolságot megtartva felkel félig térdelő állapotából, hogy kiegyenesedve magasodhasson a felázott fövenybe süppedő talpakkal.
Aztán a nőstényből furcsa hangok kerülnek elő, karcosan görögnek, mint a súrlódó kövek, arra késztetve, hogy összeszaladó homlokkal kényszerüljön értelmezni a másikat, mintha mondani akarna valamit. De nem érti, hogy miért nem a saját törzsében hallott, kaffogásokkal, morgásokkal és fogsor csattintásokkal tarkított, mindent egyértelműen kifejező nyelvet használja. Értetlenül billenti kissé oldalra busa fejét, mikor végre tényleges tartalommal teli mozdulatot tesz a másik, fegyverével a tetem felé bökve.
Azt felfogja, hogy a harcnak vége, s a visszakozás alapján a nyúl teteme, ami friss húst jelent, az övé. Lehet, hogy a nőstény a gyilkolás örömétől őt megfosztó gyilokeszközt akarja magának. Erre csak eltűnődve morran egyet, hátráló lépteket megtéve, lévén nem kívánja, hogy a hátába kerülhessen eddigi ellenfele. A végén még meggondolja magát és rátámad ismét.
A vizes és saras, kimúlt állat fölött átlép, kissé meghajtott térddel nyúlva baljával a felfelé meredő markolat felé, annál fogva emeli fel a zsákmányt, mely esetlenül himbálódzik a hajítófegyverre tapadva. Több szabad keze nem lévén, s mivel nem akarja csatabárdját eltenni, így egyszerűen foggal és agyarral fog rá a dögre, határozott mozdulattal szabadítva ki a gazdájától távol került alkalmatosságot.
A vacsorának tervezett nyúl testét baljának két ujja közé csippenti, s fejénél fogva széles övébe tuszkolja, csak annyira, hogy haladtában ne eshessen ki onnan, de szabadon lengedezhessen, s csak ekkor kezdi méricskélni a nőstény elhagyott hajító fegyverét. Célszerűen kidolgozott darab, könnyű, valóban inkább eldobni van értelme, mint közelharcban csapást mérni vele másokra. Szemlélődése végeztével döntésre jut és a nőstényre emeli sötét szemeit*
- Khirr'bhra…
*Biccent a másik felé torkából idegenül, túl sok állati morgáshoz hasonló felhanggal erőltetve ki a szót, láthatóan nehezére esik kiejteni a másik nevét, majd felszegi fejét, még jobban kihúzva magát.*
- Worghar!
*Nevezi meg magát, hogy a nőstény tudhassa, kivel szemben adta fel a küzdelmet, ha később bosszút akarna állni, nehogy másra kezdjen vadászni. Látványosan méricskél újra a hajító fegyveren, oly mozdulatokkal, mintha próbálgatná, mennyire van a kedvére. Aztán a másikra pillant, hosszan mérve végig, mintha most látná először, s ha úgy vesszük, valójában most néz végig a nőstényen tüzetesen, az összecsapás elmosódottságától mentesen.
Magasabbra emeli a megkaparintott gyilokszerszámot, annak fejével Kilbra irányába bök, majd íves mozdulattal int saját ágyéka felé, hogy végül újra megemelje a hajító bárdot. Ezzel téve egyértelművé, mivel válthatja meg a nőstény azt amit elvesztett.*
*A nőstény úgy tűnik, gondolkodóba eshetett, mivel morog ugyan, de elhátrál, még ha tartása egyelőre görnyedt is marad. Vicsorogva követi a másik alakját tekintetével, figyeli, ahogy kiszakad belőle az elégedetlenség hangja. Látja, ahogy a karmok tépte seb előkerül a zöldes bőrrel fedett kéz alól, újra felerősítve a vér semmihez sem fogható szagát, ezzel kissé kitisztítva saját fejét is, s a távolságot megtartva felkel félig térdelő állapotából, hogy kiegyenesedve magasodhasson a felázott fövenybe süppedő talpakkal.
Aztán a nőstényből furcsa hangok kerülnek elő, karcosan görögnek, mint a súrlódó kövek, arra késztetve, hogy összeszaladó homlokkal kényszerüljön értelmezni a másikat, mintha mondani akarna valamit. De nem érti, hogy miért nem a saját törzsében hallott, kaffogásokkal, morgásokkal és fogsor csattintásokkal tarkított, mindent egyértelműen kifejező nyelvet használja. Értetlenül billenti kissé oldalra busa fejét, mikor végre tényleges tartalommal teli mozdulatot tesz a másik, fegyverével a tetem felé bökve.
Azt felfogja, hogy a harcnak vége, s a visszakozás alapján a nyúl teteme, ami friss húst jelent, az övé. Lehet, hogy a nőstény a gyilkolás örömétől őt megfosztó gyilokeszközt akarja magának. Erre csak eltűnődve morran egyet, hátráló lépteket megtéve, lévén nem kívánja, hogy a hátába kerülhessen eddigi ellenfele. A végén még meggondolja magát és rátámad ismét.
A vizes és saras, kimúlt állat fölött átlép, kissé meghajtott térddel nyúlva baljával a felfelé meredő markolat felé, annál fogva emeli fel a zsákmányt, mely esetlenül himbálódzik a hajítófegyverre tapadva. Több szabad keze nem lévén, s mivel nem akarja csatabárdját eltenni, így egyszerűen foggal és agyarral fog rá a dögre, határozott mozdulattal szabadítva ki a gazdájától távol került alkalmatosságot.
A vacsorának tervezett nyúl testét baljának két ujja közé csippenti, s fejénél fogva széles övébe tuszkolja, csak annyira, hogy haladtában ne eshessen ki onnan, de szabadon lengedezhessen, s csak ekkor kezdi méricskélni a nőstény elhagyott hajító fegyverét. Célszerűen kidolgozott darab, könnyű, valóban inkább eldobni van értelme, mint közelharcban csapást mérni vele másokra. Szemlélődése végeztével döntésre jut és a nőstényre emeli sötét szemeit*
- Khirr'bhra…
*Biccent a másik felé torkából idegenül, túl sok állati morgáshoz hasonló felhanggal erőltetve ki a szót, láthatóan nehezére esik kiejteni a másik nevét, majd felszegi fejét, még jobban kihúzva magát.*
- Worghar!
*Nevezi meg magát, hogy a nőstény tudhassa, kivel szemben adta fel a küzdelmet, ha később bosszút akarna állni, nehogy másra kezdjen vadászni. Látványosan méricskél újra a hajító fegyveren, oly mozdulatokkal, mintha próbálgatná, mennyire van a kedvére. Aztán a másikra pillant, hosszan mérve végig, mintha most látná először, s ha úgy vesszük, valójában most néz végig a nőstényen tüzetesen, az összecsapás elmosódottságától mentesen.
Magasabbra emeli a megkaparintott gyilokszerszámot, annak fejével Kilbra irányába bök, majd íves mozdulattal int saját ágyéka felé, hogy végül újra megemelje a hajító bárdot. Ezzel téve egyértelművé, mivel válthatja meg a nőstény azt amit elvesztett.*
720. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-21 08:35:35
Üzenet elküldve: 2016-10-21 08:35:35
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Nem is gondolt arra, hogy megvágja, hogy egyáltalán eléri szablyájával a hímet. Igaz, csak a vértezetet hasítja meg kissé, de azért jelzés értékkel bír. A mozdulat, melyet a fájdalom szült, célt ér. Worghar elhátrál, de ez a lépés még távolabbra löki tőle a zsákmányt, s vele együtt a bárdját is. A fenyegető morgásra, ő maga is megtorpan. Nem mintha fel akarná adni.
Térdelésből ugrik talpra, s a csuszamós talajon lép egyet hátra, hogy kellő távolságba lehessen a hím fegyverétől, legalább is addig, míg átgondolja mit is tegyen.
Mert hús van bőven az erdőben, bármikor képes egy újabb állatot elejteni, még ha az időt is vesz igénybe. De a bárdját nem akarja átengedni a másiknak. A fegyverre szüksége van az életben maradáshoz.
Berogyasztja hát kissé térdeit, és előre dől felsőtesttel. Mélyről induló, elégedetlen és határozottan fenyegető morgás tör fel torkából, miközben szabad bal tenyere az oldalán vérrózsát nyitó sebre tapad. A bőrét áztató eső lehűti testét, s így az est közeledtével egyre hidegebb is lesz. Szüksége lenne a tűz melegére, mely az aprócska barlangban oldható meg. De nem szeretné, ha a hím megneszelné búvóhelyét, s kitúrná a barlangból. Szóval, még nem adhatja fel. Nem ennyire könnyen. Viszont a harcnak sincs értelme. Egy olyan aprócska nyúlért ne folyjon ki az ő éltető vére.
Lassan csusszan még egy lépésnyit hátra, s morgása is megváltozik. Egy pillanatra elemeli tenyerét oldalától, s lepillant a véráztatta kézre. Borostyánjai visszatérnek a hímre.*
-Kilbra...
*Karcosan törnek elő a hangok torkából, ahogy megpróbál szavakat formálni. Túl régóta nem beszélt már senkivel.*
-Megy el.
*A közös nyelven próbálkozik először, hiszen úgy tapasztalta eddig, hogy a közelben élő orkok, akikkel eddig találkozott, előszeretettel ezt a nyelvet használták.*
-A bárd?
*Bök előre szablyát tartó jobbjával, jelzés értékűen Worghar háta mögé. Nem szeretné a fegyvert itt hagyni. Elmegy, átadja a nyulat a másiknak, csak kapja vissza érte cserébe a fegyverét.*
*Nem is gondolt arra, hogy megvágja, hogy egyáltalán eléri szablyájával a hímet. Igaz, csak a vértezetet hasítja meg kissé, de azért jelzés értékkel bír. A mozdulat, melyet a fájdalom szült, célt ér. Worghar elhátrál, de ez a lépés még távolabbra löki tőle a zsákmányt, s vele együtt a bárdját is. A fenyegető morgásra, ő maga is megtorpan. Nem mintha fel akarná adni.
Térdelésből ugrik talpra, s a csuszamós talajon lép egyet hátra, hogy kellő távolságba lehessen a hím fegyverétől, legalább is addig, míg átgondolja mit is tegyen.
Mert hús van bőven az erdőben, bármikor képes egy újabb állatot elejteni, még ha az időt is vesz igénybe. De a bárdját nem akarja átengedni a másiknak. A fegyverre szüksége van az életben maradáshoz.
Berogyasztja hát kissé térdeit, és előre dől felsőtesttel. Mélyről induló, elégedetlen és határozottan fenyegető morgás tör fel torkából, miközben szabad bal tenyere az oldalán vérrózsát nyitó sebre tapad. A bőrét áztató eső lehűti testét, s így az est közeledtével egyre hidegebb is lesz. Szüksége lenne a tűz melegére, mely az aprócska barlangban oldható meg. De nem szeretné, ha a hím megneszelné búvóhelyét, s kitúrná a barlangból. Szóval, még nem adhatja fel. Nem ennyire könnyen. Viszont a harcnak sincs értelme. Egy olyan aprócska nyúlért ne folyjon ki az ő éltető vére.
Lassan csusszan még egy lépésnyit hátra, s morgása is megváltozik. Egy pillanatra elemeli tenyerét oldalától, s lepillant a véráztatta kézre. Borostyánjai visszatérnek a hímre.*
-Kilbra...
*Karcosan törnek elő a hangok torkából, ahogy megpróbál szavakat formálni. Túl régóta nem beszélt már senkivel.*
-Megy el.
*A közös nyelven próbálkozik először, hiszen úgy tapasztalta eddig, hogy a közelben élő orkok, akikkel eddig találkozott, előszeretettel ezt a nyelvet használták.*
-A bárd?
*Bök előre szablyát tartó jobbjával, jelzés értékűen Worghar háta mögé. Nem szeretné a fegyvert itt hagyni. Elmegy, átadja a nyulat a másiknak, csak kapja vissza érte cserébe a fegyverét.*
719. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-20 19:04:41
Üzenet elküldve: 2016-10-20 19:04:41
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Számítása helyesnek bizonyul, a zsákmány állat tetemébe csapódott hajító bárd markolate felé rebbenő kar visszakozik csatafegyvere útjából, s bal marka húst ér, karmai nyomán vért fakasztva, melynek a nyákos forgatagba robbanó zamata diadalittas morranást vált ki belőle, miként mélyen tüdejébe szívja a kiontott testnedv aromáját. Túl rég nem érezte a fajtársaiból kigördülő sötét cseppek szagát, mely mindig a győzelem közeledtével kecsegtette, mégsem enged a késztetésnek, hogy mámorosan ússzon a pillanatban, az összecsapás még korántsem ért véget.
A nőstény megfeszülő testéből üvöltés harsan, ezúttal a fájdalomé, s mint ki villám csapott meg, úgy fordul a másik guggoló helyzetéből térdre, s rántja ívbe gerincét, ezzel karjait is mozgásra bírva, mivel semmi gondja nem volna, ha így nem kellene markából eresztenie a másik húsát, különben a lendülő jobban koszlottan csillanó szablya pengéje túl közel kerülne torkához, s még így is, hogy nem mozdul ellenfele után, s hátra is kapja busa fejét, az íven futó gyilokszerszám talál. Mély barázdát húz a lamellás vértezetbe, nyomában apróbb bőrszeletek hullnak, ezzel is jelezve, az ösztönök által kényszerített mozdulatokban mindig van erő, akármennyire is tűnik az gyengének.
Hátrébb siklik, talán fél lépésnyit is a felgyorsult események során mind jobban dagasztott sárban, úgy helyezkedve, hogy háta mögé kerüljön a nyúl maradványa, ezzel az utat is elzárva a nem is olyan rég áhított fegyver visszaszerzése elől, fél térdre emelkedve, csapásra készen kitartott csatabárddal, melynek széles pofáján erekbe gyűlnek a konokul hulló esőcseppek, kiemelve a tényt, hogy még nem szennyezi vér. Megvonagló vonásokkal vicsorog a nőstény felé, mélyről jövő, hangos morgással jelezve, jogot formál a zsákmányra amibe a bárdot is beleérti.
Nem kíván illúziókat állítani a másik elé azzal kapcsolatban, hogy mindössze ijesztget, így balja a csípőjén körbefutó széles fegyveröv háta felé mozdul, s onnan elővonja fogazott pengéjű, vadásztőrnek is beillő dobótőrét, minek hegyét kifelé fordítja, a penge hátát közelítve így alkarvédője felé, ha a helyzet megkívánná, befelé irányuló, íves mozdulattal vághasson vele. Testsúlya maga alá húzott jobb térdén pihen, s az ehhez tartozó lábszár végén támaszt túr talpa az iszamós talajban, várva arra, hogy teljes tömegét előre lendítve támogathassa meg csatabárdját. De egyelőre, kivár, figyel s morog, kíváncsi, a nőstény beéri-e a helyzettel vagy tovább akarja folytatni a küzdelmet.*
*Számítása helyesnek bizonyul, a zsákmány állat tetemébe csapódott hajító bárd markolate felé rebbenő kar visszakozik csatafegyvere útjából, s bal marka húst ér, karmai nyomán vért fakasztva, melynek a nyákos forgatagba robbanó zamata diadalittas morranást vált ki belőle, miként mélyen tüdejébe szívja a kiontott testnedv aromáját. Túl rég nem érezte a fajtársaiból kigördülő sötét cseppek szagát, mely mindig a győzelem közeledtével kecsegtette, mégsem enged a késztetésnek, hogy mámorosan ússzon a pillanatban, az összecsapás még korántsem ért véget.
A nőstény megfeszülő testéből üvöltés harsan, ezúttal a fájdalomé, s mint ki villám csapott meg, úgy fordul a másik guggoló helyzetéből térdre, s rántja ívbe gerincét, ezzel karjait is mozgásra bírva, mivel semmi gondja nem volna, ha így nem kellene markából eresztenie a másik húsát, különben a lendülő jobban koszlottan csillanó szablya pengéje túl közel kerülne torkához, s még így is, hogy nem mozdul ellenfele után, s hátra is kapja busa fejét, az íven futó gyilokszerszám talál. Mély barázdát húz a lamellás vértezetbe, nyomában apróbb bőrszeletek hullnak, ezzel is jelezve, az ösztönök által kényszerített mozdulatokban mindig van erő, akármennyire is tűnik az gyengének.
Hátrébb siklik, talán fél lépésnyit is a felgyorsult események során mind jobban dagasztott sárban, úgy helyezkedve, hogy háta mögé kerüljön a nyúl maradványa, ezzel az utat is elzárva a nem is olyan rég áhított fegyver visszaszerzése elől, fél térdre emelkedve, csapásra készen kitartott csatabárddal, melynek széles pofáján erekbe gyűlnek a konokul hulló esőcseppek, kiemelve a tényt, hogy még nem szennyezi vér. Megvonagló vonásokkal vicsorog a nőstény felé, mélyről jövő, hangos morgással jelezve, jogot formál a zsákmányra amibe a bárdot is beleérti.
Nem kíván illúziókat állítani a másik elé azzal kapcsolatban, hogy mindössze ijesztget, így balja a csípőjén körbefutó széles fegyveröv háta felé mozdul, s onnan elővonja fogazott pengéjű, vadásztőrnek is beillő dobótőrét, minek hegyét kifelé fordítja, a penge hátát közelítve így alkarvédője felé, ha a helyzet megkívánná, befelé irányuló, íves mozdulattal vághasson vele. Testsúlya maga alá húzott jobb térdén pihen, s az ehhez tartozó lábszár végén támaszt túr talpa az iszamós talajban, várva arra, hogy teljes tömegét előre lendítve támogathassa meg csatabárdját. De egyelőre, kivár, figyel s morog, kíváncsi, a nőstény beéri-e a helyzettel vagy tovább akarja folytatni a küzdelmet.*
718. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-20 15:44:45
Üzenet elküldve: 2016-10-20 15:44:45
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Gyorsan történik minden. Legalább is ork szemmel nézve gyorsan, hiszen vélhetően egy elf még ennél is sebesebben mozdulna.
Sikerül térdre kényszerítenie a hímet, meggátolva ezzel azt, hogy zúzott ütést mérjen a feléje lendülő fegyver testére. De persze tudja, hogy ezzel koránt sem értek a harc végére. Kilbra a guggolásban jobb öklére támaszt rá, melyben ujjai még szorítják a szablya nyelét, míg a dobótőr egyelőre az ázott, nyákos talajra hull, hogy baljával megkaparinthassa a nyulat, illetve a nyúl testébe ágyazódott bárd nyelét. Ehhez előre kell nyulászkodnia. Ezt a belassuló mozgást használja ki Worghar egy újabb ellentámadásra. Szeme sarkából pillantja meg a meginduló fegyvert, mely előre nyújtott karját veszi célba, hiszen tekintete a teste felé csapó karmos kézfejre tapad. Azonnal tudja, hogy mind a két ütést kivédeni nem tudja. A zsákmányért nyúló karját kapja hát vissza, így talán az oda csapni kész fegyver a sárban landolhat. Ám ezidő alatt a hím eléri a zöldes bőrt, és a karmok mélyre hatolnak oldalában.
Fájdalmas üvöltése harsan, térdén felfelé tolja testét, mintha ezzel kiránthatná oldalából a hím karmait, s ezzel együtt saját karjai emelkednek felfelé, szétcsapva őket. A testébe vágó kín készteti erre a hátra és felfelé lendülő mozgásra, melyben a véletlen játszhat szerepet abban, hogy a jobb kezében lévő szablya pengéje most ívet leírva a hím előtt elérhesse amazt, ahogy a bal kéz ökle is. Inkább véletlen, mint szándékos ütés akármelyik, már ha betalál.
Hogy mennyire sikerül távolabb kerülni a hímtől az kérdés, az is lehet, a mozdulattal mintegy magával rántja a másikat.*
*Gyorsan történik minden. Legalább is ork szemmel nézve gyorsan, hiszen vélhetően egy elf még ennél is sebesebben mozdulna.
Sikerül térdre kényszerítenie a hímet, meggátolva ezzel azt, hogy zúzott ütést mérjen a feléje lendülő fegyver testére. De persze tudja, hogy ezzel koránt sem értek a harc végére. Kilbra a guggolásban jobb öklére támaszt rá, melyben ujjai még szorítják a szablya nyelét, míg a dobótőr egyelőre az ázott, nyákos talajra hull, hogy baljával megkaparinthassa a nyulat, illetve a nyúl testébe ágyazódott bárd nyelét. Ehhez előre kell nyulászkodnia. Ezt a belassuló mozgást használja ki Worghar egy újabb ellentámadásra. Szeme sarkából pillantja meg a meginduló fegyvert, mely előre nyújtott karját veszi célba, hiszen tekintete a teste felé csapó karmos kézfejre tapad. Azonnal tudja, hogy mind a két ütést kivédeni nem tudja. A zsákmányért nyúló karját kapja hát vissza, így talán az oda csapni kész fegyver a sárban landolhat. Ám ezidő alatt a hím eléri a zöldes bőrt, és a karmok mélyre hatolnak oldalában.
Fájdalmas üvöltése harsan, térdén felfelé tolja testét, mintha ezzel kiránthatná oldalából a hím karmait, s ezzel együtt saját karjai emelkednek felfelé, szétcsapva őket. A testébe vágó kín készteti erre a hátra és felfelé lendülő mozgásra, melyben a véletlen játszhat szerepet abban, hogy a jobb kezében lévő szablya pengéje most ívet leírva a hím előtt elérhesse amazt, ahogy a bal kéz ökle is. Inkább véletlen, mint szándékos ütés akármelyik, már ha betalál.
Hogy mennyire sikerül távolabb kerülni a hímtől az kérdés, az is lehet, a mozdulattal mintegy magával rántja a másikat.*
717. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-20 15:07:00
Üzenet elküldve: 2016-10-20 15:07:00
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Rohamán teljes lendületét a csapásba kívánta sűríteni, hogy elég fenyegető legyen ahhoz, hogy hátrálásra kényszerítse, avagy arrébb rebbentve a nőstény ruganyos testét, ahogy a legtöbben ösztönből próbálnak minél távolabb kerülni egy csapásra emelt fegyvertől. De számítása nem válik be, erről tanúskodik a mozdulat, mely hegyekben töltött fiatalkora során tanult harcmodorától igen távol áll, a törzs egyik tagja sem a mozgékonyságáról, sokkal inkább elsöprő erejéről volt híres. A másik leguggol, mint aki nyomot kíván kiolvasni, s tengelye körül fordulva lendíti meg kinyújtott lábát bokamagasságban, mi tompán csattan sárba merülő bal lába mögé zárkózó jobb térde alatt, megtörve az érkezés stabilságát, s hajlásra késztetve lábát.
A markában lendülő csatabárd vízszintesnek szánt vonala megtörik, s súlypontja süllyedésével háta irányába legörbülő ívet jár meg, ártalmatlanul közelítve mindinkább a talajhoz, s térde hangos toccsanással merül a felázott földbe, támaszt adva testének. Indulattól összeszűkülő szemei sarkából látja meg a mozdulatot, mellyel ellenfele a zsákmány felé nyújtja karját, s azt is felméri, nem lenne ideje kellő lendületet adnia fegyverének ahhoz, hogy összeroncsolva a végtagot, meggátolja a korábban elhajított bárd megszerzését, épp ezért másként kívánja elejét venni a nőstény szándékának.
Bal talpa mozdul, mélyre merülve a sáros avarba, míg biztos pontot nem talál, ahonnan kellő támaszt adhat az elrugaszkodáshoz, mellyel egy időben fordul a málló földbe merült jobb térdet használva tengelynek, s míg jobbjában a gyilokeszköz fölfelé lendül, éltől mentes hátával kívánva félrecsapni a nyúl teteme felé tartó kart, addig bal karja is mozdul, kitárt ujjakkal teste takarásában, hogy kimeresztett, karmos mancsával a nőstény oldala felé kapjon.
Ha sikerül, bal keze a csípő fölött markolna a másik testére, így kívánva ledönteni félig guggoló helyzetéből s ha teheti karmait mélyeszteni a zöldesen csillanó bőrbe, a fájdalom halvány érzetével talán kizökkentve vagy megriasztva a nőstényt azzal, hogy fogást találhat rajta, test a test elleni küzdelembe kényszerítve, ahol hátrányban lehet.*
*Rohamán teljes lendületét a csapásba kívánta sűríteni, hogy elég fenyegető legyen ahhoz, hogy hátrálásra kényszerítse, avagy arrébb rebbentve a nőstény ruganyos testét, ahogy a legtöbben ösztönből próbálnak minél távolabb kerülni egy csapásra emelt fegyvertől. De számítása nem válik be, erről tanúskodik a mozdulat, mely hegyekben töltött fiatalkora során tanult harcmodorától igen távol áll, a törzs egyik tagja sem a mozgékonyságáról, sokkal inkább elsöprő erejéről volt híres. A másik leguggol, mint aki nyomot kíván kiolvasni, s tengelye körül fordulva lendíti meg kinyújtott lábát bokamagasságban, mi tompán csattan sárba merülő bal lába mögé zárkózó jobb térde alatt, megtörve az érkezés stabilságát, s hajlásra késztetve lábát.
A markában lendülő csatabárd vízszintesnek szánt vonala megtörik, s súlypontja süllyedésével háta irányába legörbülő ívet jár meg, ártalmatlanul közelítve mindinkább a talajhoz, s térde hangos toccsanással merül a felázott földbe, támaszt adva testének. Indulattól összeszűkülő szemei sarkából látja meg a mozdulatot, mellyel ellenfele a zsákmány felé nyújtja karját, s azt is felméri, nem lenne ideje kellő lendületet adnia fegyverének ahhoz, hogy összeroncsolva a végtagot, meggátolja a korábban elhajított bárd megszerzését, épp ezért másként kívánja elejét venni a nőstény szándékának.
Bal talpa mozdul, mélyre merülve a sáros avarba, míg biztos pontot nem talál, ahonnan kellő támaszt adhat az elrugaszkodáshoz, mellyel egy időben fordul a málló földbe merült jobb térdet használva tengelynek, s míg jobbjában a gyilokeszköz fölfelé lendül, éltől mentes hátával kívánva félrecsapni a nyúl teteme felé tartó kart, addig bal karja is mozdul, kitárt ujjakkal teste takarásában, hogy kimeresztett, karmos mancsával a nőstény oldala felé kapjon.
Ha sikerül, bal keze a csípő fölött markolna a másik testére, így kívánva ledönteni félig guggoló helyzetéből s ha teheti karmait mélyeszteni a zöldesen csillanó bőrbe, a fájdalom halvány érzetével talán kizökkentve vagy megriasztva a nőstényt azzal, hogy fogást találhat rajta, test a test elleni küzdelembe kényszerítve, ahol hátrányban lehet.*
716. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-20 14:30:27
Üzenet elküldve: 2016-10-20 14:30:27
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Összehúzott szemöldökkel, feszülten és acsarogva figyeli a hím minden mozdulatát, miközben magában hasonlóan méricskéli végig a talajt maga alatt. Nem szeretne akként szerencsétlenül járni ebben a harcban, hogy elcsúszik, s emiatt kényszerüljön rá átengedni a zsákmányt a másiknak. Felidézi, hogy milyen is a háta mögött lankásan emelkedő domboldal, hol vannak fák, merre helyezkednek el bokrok, és hol állnak sziklák. S mindezekhez viszonyítva, hol fekszik a nyúl teteme, benne a bárdjával még mindig.
Saját pofája is újabb üvöltésre tárul, és a torkát elhagyó hang beleveszik a hím ordításába. Ezzel együtt a másik feléje is lendül, hogy kis ívvel eltérve majd lekaszálja Kilbrát saját fegyverével. Hogy valójában mi a hím szándéka, arról a nősténynek fogalma sincs, de nem is próbálja meg ezt kitalálni. A védekezésre és hárításra koncentrál inkább. Egyszerre szeretné magát is megvédeni, és a zsákmányt is megőrizni.
Ahogy a másik feléje lendül, áthelyezi súlypontját a hátsó lábára, s mielőtt Worghar végleg megtorpanhatna mellette, hogy csatabárdjával hasítson belé, a súlyt tartó lábával leguggol, és pördül is rajta lábujjhegyen, hogy közben a ballal elkaszálja a hím lábát, mely talán még nem talált teljesen biztos támaszt a rohamozás után.
Akár sikerül a kaszálás, akár nem, talán elkerüli a leguggolással a súlyos csapást, és mire a hím újabb lendületet vehet, jómaga megpróbálja megszerezni saját bárdját. Előre nyúl, s ha sikerül, megkaparintja a fegyver nyelét, majd magához rántja a tetemmel együtt, s megpróbál pár lépéssel eltávolodni, nem hátat fordítva Worgharnak.*
*Összehúzott szemöldökkel, feszülten és acsarogva figyeli a hím minden mozdulatát, miközben magában hasonlóan méricskéli végig a talajt maga alatt. Nem szeretne akként szerencsétlenül járni ebben a harcban, hogy elcsúszik, s emiatt kényszerüljön rá átengedni a zsákmányt a másiknak. Felidézi, hogy milyen is a háta mögött lankásan emelkedő domboldal, hol vannak fák, merre helyezkednek el bokrok, és hol állnak sziklák. S mindezekhez viszonyítva, hol fekszik a nyúl teteme, benne a bárdjával még mindig.
Saját pofája is újabb üvöltésre tárul, és a torkát elhagyó hang beleveszik a hím ordításába. Ezzel együtt a másik feléje is lendül, hogy kis ívvel eltérve majd lekaszálja Kilbrát saját fegyverével. Hogy valójában mi a hím szándéka, arról a nősténynek fogalma sincs, de nem is próbálja meg ezt kitalálni. A védekezésre és hárításra koncentrál inkább. Egyszerre szeretné magát is megvédeni, és a zsákmányt is megőrizni.
Ahogy a másik feléje lendül, áthelyezi súlypontját a hátsó lábára, s mielőtt Worghar végleg megtorpanhatna mellette, hogy csatabárdjával hasítson belé, a súlyt tartó lábával leguggol, és pördül is rajta lábujjhegyen, hogy közben a ballal elkaszálja a hím lábát, mely talán még nem talált teljesen biztos támaszt a rohamozás után.
Akár sikerül a kaszálás, akár nem, talán elkerüli a leguggolással a súlyos csapást, és mire a hím újabb lendületet vehet, jómaga megpróbálja megszerezni saját bárdját. Előre nyúl, s ha sikerül, megkaparintja a fegyver nyelét, majd magához rántja a tetemmel együtt, s megpróbál pár lépéssel eltávolodni, nem hátat fordítva Worgharnak.*
715. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-19 19:07:04
Üzenet elküldve: 2016-10-19 19:07:04
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Az, hogy a nőstény torkából is hasonló üvöltés harsan fel, mint sajátjából, nem lepi meg, lévén, ha arra számított volna, hogy a másik visszakozik, le sem vette volna a csuklyaként használt farka irhát. Így csak figyeli, ahogy a másik helyezkedik kissé, követi a mozdulatot, mellyel a szerencsétlenül járt nyúl tetemén penderít egyet, de többet nem törődik a dologgal. Méricskéli a távolságot, szemléli a talajt, próbálva megbecsülni, hol és mennyire csúszhat meg talpa alatt a föld, s mindezt nemtetszéssel teli hangok kísérik, amint kiprüszköli az orrába és szájába betolakodó esőcseppeket, szerencsére szemeiből nincs mit kipislognia, hisz előreugró szemöldökcsontja kellő védelmet nyújt a víz ellen is.
Mély levegőt vesz, tele töltve tüdejét s gyomrát, újabb velőtrázó kiáltást indítva útjára, melynek kíséretében előre lendül, hajlított térdei alatt sárba süppedő talpakkal, ahogy egész teste meglódul. Busa fejét előre sunyja, füleit hátra csapja, kitátott pofájából kiáltása száll, s méreteit meghazudtolóan sebesen veti magát a nőstény felé, furcsa módon nem szög egyenesen zúdulva teljes tömegével a másikra, inkább valamiféle ív mentén iramodva meg, minek köszönhetően a jobbjában tartott csatabárd kettejük közé kerül.
Rohamozó léptei sebesen követik egymást, még ha bokáig is merül a málló földbe minden egyes alkalommal, mikor kelletlenül megvarrott csizmaféléjébe bújtatott talpai a talajt érintik. A markában tartott gyilokeszköz könnyed ívet jár be, miként a merev oldalsó tartásból mellkasa elé emelkedik kifelé fordított éllel, s csak akkor mozdul onnan, mikor pályája során megpróbál robajló haladtában a nőstény és a tetem közé kerülni, egyetlen csontrepesztő erejű, oldalirányú csapást zúdítva ellenfelére, inkább el kívánva terelni az állat maradványai mellől, mintsem tényleges kárt okozva, hisz könnyen elszökkenhet ruganyosabb alkatával a vízszintesen zúgó bárd útjából.*
*Az, hogy a nőstény torkából is hasonló üvöltés harsan fel, mint sajátjából, nem lepi meg, lévén, ha arra számított volna, hogy a másik visszakozik, le sem vette volna a csuklyaként használt farka irhát. Így csak figyeli, ahogy a másik helyezkedik kissé, követi a mozdulatot, mellyel a szerencsétlenül járt nyúl tetemén penderít egyet, de többet nem törődik a dologgal. Méricskéli a távolságot, szemléli a talajt, próbálva megbecsülni, hol és mennyire csúszhat meg talpa alatt a föld, s mindezt nemtetszéssel teli hangok kísérik, amint kiprüszköli az orrába és szájába betolakodó esőcseppeket, szerencsére szemeiből nincs mit kipislognia, hisz előreugró szemöldökcsontja kellő védelmet nyújt a víz ellen is.
Mély levegőt vesz, tele töltve tüdejét s gyomrát, újabb velőtrázó kiáltást indítva útjára, melynek kíséretében előre lendül, hajlított térdei alatt sárba süppedő talpakkal, ahogy egész teste meglódul. Busa fejét előre sunyja, füleit hátra csapja, kitátott pofájából kiáltása száll, s méreteit meghazudtolóan sebesen veti magát a nőstény felé, furcsa módon nem szög egyenesen zúdulva teljes tömegével a másikra, inkább valamiféle ív mentén iramodva meg, minek köszönhetően a jobbjában tartott csatabárd kettejük közé kerül.
Rohamozó léptei sebesen követik egymást, még ha bokáig is merül a málló földbe minden egyes alkalommal, mikor kelletlenül megvarrott csizmaféléjébe bújtatott talpai a talajt érintik. A markában tartott gyilokeszköz könnyed ívet jár be, miként a merev oldalsó tartásból mellkasa elé emelkedik kifelé fordított éllel, s csak akkor mozdul onnan, mikor pályája során megpróbál robajló haladtában a nőstény és a tetem közé kerülni, egyetlen csontrepesztő erejű, oldalirányú csapást zúdítva ellenfelére, inkább el kívánva terelni az állat maradványai mellől, mintsem tényleges kárt okozva, hisz könnyen elszökkenhet ruganyosabb alkatával a vízszintesen zúgó bárd útjából.*
714. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-18 13:57:32
Üzenet elküldve: 2016-10-18 13:57:32
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Nem változtat testtartásán, ahogy a hím mozdul. Csupán íriszei követik, ahogy amaz megszabadul a farkasbundától, s akasztja rá dárdájára. Nézi az előkerülő méretes fegyvert is. Ahogy meglendül, és felszínéről messzire szórja az esőcseppeket, meg-megcsillanva a szűrt fényben. Kilbra rájön, hogy a nyúlban lévő bárdja ezúttal talán nagyobb segítség lenne, mint a szablya, de vélhetően nem lenne ideje felkapni a fegyvert, így nem is tesz erre vonatkozóan kísérletet.
Hátra lép, ahogy a másik torkából feltör az üvöltés, mely harcra hív. Hátra, de nem azért, mintha félne. Sokkal inkább a zsákmányt próbálja meg sarkával odébb perdíteni, fegyverestől, remélve, hátha a csatabárd kibukik az állat teteméből. De egyelőre ez még nem történik meg.
A hátralépéssel együtt az ő pofája is kinyílik, torkából válasz üvöltés harsan. Lába, mellyel hátrébb lökte a nyulat, most támaszt lel, kissé kifelé fordított lábfejjel, hogy így bal oldala kerülhessen közelebb a hímhez. Kezéből az egyik dobótőr hegye mered előre, míg jobbját hátralendíti kicsit, s a szablyát úgy tartja, hogy egyszerre tudjon akár védekezni, akár támadni. De még nem támad. Még ott nem tartanak. Egyelőre csak az erőfitogtatás zajlik, és Kilbra, bár nőstény is, és fiatalabb is, nem akar ebben sem nagyon alul maradni.
Tátott szájába belefolyik az esővíz, mely most felfrissíti. Kicsit megrázza fejét, így a hajába tapadt vízcseppek messzire röppennek tincseiből. Nagy változást nem okoz a dolog, hiszen az eső továbbra sem szűnik, nem is csitul semennyit sem. Testsúlyát a hátsó lábára helyezi, és az elől lévőt egy pillanatra felkapja, épp csak annyira, hogy dobbantson egyet vele. Egyféle kihívás ez is: "Mire vársz?!" Nem támad még, megvárja, hogy mit lép a hím. Kezdjen ő, vagy sündörögjön el. A nyúl Kilbráé, és nem fogja csak úgy átengedni.*
*Nem változtat testtartásán, ahogy a hím mozdul. Csupán íriszei követik, ahogy amaz megszabadul a farkasbundától, s akasztja rá dárdájára. Nézi az előkerülő méretes fegyvert is. Ahogy meglendül, és felszínéről messzire szórja az esőcseppeket, meg-megcsillanva a szűrt fényben. Kilbra rájön, hogy a nyúlban lévő bárdja ezúttal talán nagyobb segítség lenne, mint a szablya, de vélhetően nem lenne ideje felkapni a fegyvert, így nem is tesz erre vonatkozóan kísérletet.
Hátra lép, ahogy a másik torkából feltör az üvöltés, mely harcra hív. Hátra, de nem azért, mintha félne. Sokkal inkább a zsákmányt próbálja meg sarkával odébb perdíteni, fegyverestől, remélve, hátha a csatabárd kibukik az állat teteméből. De egyelőre ez még nem történik meg.
A hátralépéssel együtt az ő pofája is kinyílik, torkából válasz üvöltés harsan. Lába, mellyel hátrébb lökte a nyulat, most támaszt lel, kissé kifelé fordított lábfejjel, hogy így bal oldala kerülhessen közelebb a hímhez. Kezéből az egyik dobótőr hegye mered előre, míg jobbját hátralendíti kicsit, s a szablyát úgy tartja, hogy egyszerre tudjon akár védekezni, akár támadni. De még nem támad. Még ott nem tartanak. Egyelőre csak az erőfitogtatás zajlik, és Kilbra, bár nőstény is, és fiatalabb is, nem akar ebben sem nagyon alul maradni.
Tátott szájába belefolyik az esővíz, mely most felfrissíti. Kicsit megrázza fejét, így a hajába tapadt vízcseppek messzire röppennek tincseiből. Nagy változást nem okoz a dolog, hiszen az eső továbbra sem szűnik, nem is csitul semennyit sem. Testsúlyát a hátsó lábára helyezi, és az elől lévőt egy pillanatra felkapja, épp csak annyira, hogy dobbantson egyet vele. Egyféle kihívás ez is: "Mire vársz?!" Nem támad még, megvárja, hogy mit lép a hím. Kezdjen ő, vagy sündörögjön el. A nyúl Kilbráé, és nem fogja csak úgy átengedni.*
713. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-16 15:32:02
Üzenet elküldve: 2016-10-16 15:32:02
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*A gerince szakított zsákmány erőtlen vergődését szinte elnyomja a konokul záporozó eső, folytonos duruzsolásával halványítva el a léptek zaját is, melyekkel a dobófegyver gazdája megindul, s az orrát irritálóan átjáró szag csak egyre erősödik. Túl régen érzett ilyet, sosem gondolta volna, hogy saját fajtájának kipárolgása ennyire nyers lehet, ha majd' holdnapig nem érez mást, mint az erdő és vadjainak foszlányait. A városokat lakók bizonyára úgy vélik, mindig örömteli találkozás az, amikor két ork egymásra lel valahol a kevésbé járt csapások mentén s messziről elszakadt rokonokként üdvözlik egymást Kevés nagyobb tévedés lehetne, mint ez. A nagy zsákmányszerzés végnapjaiból megmenekült harcosok, akik szétszóródva alapították meg kisebb-nagyobb nemzetségüket, az erő hitére kellett, hogy tanítsák sajátjaikat s ha kellett, fajtájukra igen keveset gondolva csaptak le más környékbeli törzsekre, portyázó vadászaikra vagy bárkire, ki a területükre vetődött. Ahogy sajátjai sem fukarkodtak soha az erőszakkal, ha lehetőség adódott zsákmányt jelentő fajtabelieket felkoncolni.
S nem kívánja őseit meghazudtolni maga sem, mikor elorozták előle a lesújtás diadalittas perceit, s ezen felül még jogot is formálnak a friss húsra. Mert az előkerülő, rendes irhát sem viselő nőstény morgása s fegyverrel kaszálása nem hagy kételyt afelől, ha kell, vért ont a nyúlért. Nem, nem röhög fel gurgulázva az esettől. Épp elégszer látta, hogy buknak el azok, akik túl önhittek ahhoz, hogy tisztán lássanak. Mindössze fölerősíti eddigi morgását s lándzsáját megemeli, hegyével a szürke ég hulló vizét nyelő talajra mutatva, s egyetlen, határozott mozdulattal döfi le, jó három arasznyira futtatva a málló földbe, míg jobbja teste elől leengedi csatabárdját.
Szálfegyverét eresztő bal marka kimért tempóban mozdul, s vaskos ujjaival ráfog a fejét viselt irha fejrészére. Ráérősen emeli le eddigi esőfogóját, s helyezi a leszúrt fegyver nyelének végére, ezzel felfedve acsargó vonásait, embercsuklónyi fonatait, mégis, csak mikor a koponya biztos helyet talál, lehetővé téve, hogy a szürkés-vöröses bunda kilógva magát ne érintse a koszlott avart, egyenesedik fel, kihúzva s egyben megmutatva magát a másiknak.
Lassú, ráérős mozdulatokkal feszíti meg izmait, mint ki elgémberedett tagjaiba kíván ismét életet lehelni egy fagyosabb reggelen, az eddigi görnyedtség jutalmaként fület bántó roppanásokkal kerülnek helyükre a csigolyák, ezzel időt adva a másiknak, hogy visszakozhasson avagy felkészülhessen a húsért induló összecsapásra. Nem gátolja a másikat abban, hogy közé s a nyúl teteme közé kerüljön, az most másodlagos. Mély lélegzettel szívja magába nőstény szagát, arra az esetre, ha alul maradna, mégis életben, akkor utána szegődhessen, s sértett félként kihívással éljen.
Könnyed mozdulattal lendül jobbjában a trófeákkal ékített gyilokeszköz, pár keresztirányú csapással győződik meg róla, hogy a markolat nem csúszik ki megnedvesedett markából, s ezzel végezve bólint a másik felé, lejjebb süllyesztve súlypontját a könnyebb előrelendülés végett, s gyomrának mélyéről kiemelt, artikulálatlan csatakiáltás szakad ki kitátott, hüvelyknyi agyarakkal keretezett szájából.*
*A gerince szakított zsákmány erőtlen vergődését szinte elnyomja a konokul záporozó eső, folytonos duruzsolásával halványítva el a léptek zaját is, melyekkel a dobófegyver gazdája megindul, s az orrát irritálóan átjáró szag csak egyre erősödik. Túl régen érzett ilyet, sosem gondolta volna, hogy saját fajtájának kipárolgása ennyire nyers lehet, ha majd' holdnapig nem érez mást, mint az erdő és vadjainak foszlányait. A városokat lakók bizonyára úgy vélik, mindig örömteli találkozás az, amikor két ork egymásra lel valahol a kevésbé járt csapások mentén s messziről elszakadt rokonokként üdvözlik egymást Kevés nagyobb tévedés lehetne, mint ez. A nagy zsákmányszerzés végnapjaiból megmenekült harcosok, akik szétszóródva alapították meg kisebb-nagyobb nemzetségüket, az erő hitére kellett, hogy tanítsák sajátjaikat s ha kellett, fajtájukra igen keveset gondolva csaptak le más környékbeli törzsekre, portyázó vadászaikra vagy bárkire, ki a területükre vetődött. Ahogy sajátjai sem fukarkodtak soha az erőszakkal, ha lehetőség adódott zsákmányt jelentő fajtabelieket felkoncolni.
S nem kívánja őseit meghazudtolni maga sem, mikor elorozták előle a lesújtás diadalittas perceit, s ezen felül még jogot is formálnak a friss húsra. Mert az előkerülő, rendes irhát sem viselő nőstény morgása s fegyverrel kaszálása nem hagy kételyt afelől, ha kell, vért ont a nyúlért. Nem, nem röhög fel gurgulázva az esettől. Épp elégszer látta, hogy buknak el azok, akik túl önhittek ahhoz, hogy tisztán lássanak. Mindössze fölerősíti eddigi morgását s lándzsáját megemeli, hegyével a szürke ég hulló vizét nyelő talajra mutatva, s egyetlen, határozott mozdulattal döfi le, jó három arasznyira futtatva a málló földbe, míg jobbja teste elől leengedi csatabárdját.
Szálfegyverét eresztő bal marka kimért tempóban mozdul, s vaskos ujjaival ráfog a fejét viselt irha fejrészére. Ráérősen emeli le eddigi esőfogóját, s helyezi a leszúrt fegyver nyelének végére, ezzel felfedve acsargó vonásait, embercsuklónyi fonatait, mégis, csak mikor a koponya biztos helyet talál, lehetővé téve, hogy a szürkés-vöröses bunda kilógva magát ne érintse a koszlott avart, egyenesedik fel, kihúzva s egyben megmutatva magát a másiknak.
Lassú, ráérős mozdulatokkal feszíti meg izmait, mint ki elgémberedett tagjaiba kíván ismét életet lehelni egy fagyosabb reggelen, az eddigi görnyedtség jutalmaként fület bántó roppanásokkal kerülnek helyükre a csigolyák, ezzel időt adva a másiknak, hogy visszakozhasson avagy felkészülhessen a húsért induló összecsapásra. Nem gátolja a másikat abban, hogy közé s a nyúl teteme közé kerüljön, az most másodlagos. Mély lélegzettel szívja magába nőstény szagát, arra az esetre, ha alul maradna, mégis életben, akkor utána szegődhessen, s sértett félként kihívással éljen.
Könnyed mozdulattal lendül jobbjában a trófeákkal ékített gyilokeszköz, pár keresztirányú csapással győződik meg róla, hogy a markolat nem csúszik ki megnedvesedett markából, s ezzel végezve bólint a másik felé, lejjebb süllyesztve súlypontját a könnyebb előrelendülés végett, s gyomrának mélyéről kiemelt, artikulálatlan csatakiáltás szakad ki kitátott, hüvelyknyi agyarakkal keretezett szájából.*
712. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior erdeje
Üzenet elküldve: 2016-10-16 14:15:42
Üzenet elküldve: 2016-10-16 14:15:42
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 70
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Szagot fogva//
*Még a száját is elnyitja, ahogy mélyre szívja magába a szagokat, hogy ezzel sokkal jobban átjárja bensőjét. A korábbi cuppanós toccsanó léptek ütemes zaja tartozik valakihez, s a felismerés életet menthet. Az övét leginkább. Ismerős, az erdő jellegzetes illatától oly nagyon eltérő szag kúszik be érzékszerveibe, s tölti el mélyen. Igaz, nem az ismeretlen felől fúj a szél, de elég közel vannak már ahhoz egymáshoz, hogy ez már itt ne jelentsen gondot.
Közben a zsákmány a talajra hullik, elterülve, néhányat még rángatózva a vizes avaron, hátában, gerincét kettéroppantva a nőstény bárdjával. Mögötte a fák árnyékában alak bontakozik ki.*
~Medve?~
*Persze nem ennyire ráutaló a szó, mely felbukkan a nőstény elvadult elméjében, de leginkább erre az állatra gondol. Farkasra nem annyira, még ha morgás, melyet felé sodor az eső, leginkább az erdő szürke bundás ragadozójára utalna. Az az árnyalak ott, túl nagy egy farkashoz. Inkább worgh lehetne, vagy valami más, valami nagyobb.
Előrelép, s közben jobbjával máris elővonja a széles pengéjű szablyát, lendülete a nyúl teteme felé viszi, s ha módjában áll, elállja a másik útját a zsákmánytól. Lábai terpeszben, térdei megrogyva, jobbjával a szablyát lengeti meg maga előtt és mellett, míg balja az egyik dobótőrt vonja elő a derékövről. Mélyről, gyomorból engedi feltörni a morgást, fenyegetően, állkapcsa elnyílik kissé, alsó aranyait villantja elő, épp úgy, mint egy hím tenné. Ellentétben azokkal neki nincs akkora szemfoga, de ettől még jelzés értékkel bír.
Rámordul hát az ismeretlen hímre, mert most már tudja, miféle a másik, hiszen a szag elárulja. Már tudja, hogy nem medve. A morgás, a szablya lengése, és a tőr előkerülése, mind-mind arra mutat, hogy hajlandó lesz megvédeni a zsákmányát az idegentől. Nem engedi át, hiszen éhes. És különben is, az a nyúl az övé.*
*Még a száját is elnyitja, ahogy mélyre szívja magába a szagokat, hogy ezzel sokkal jobban átjárja bensőjét. A korábbi cuppanós toccsanó léptek ütemes zaja tartozik valakihez, s a felismerés életet menthet. Az övét leginkább. Ismerős, az erdő jellegzetes illatától oly nagyon eltérő szag kúszik be érzékszerveibe, s tölti el mélyen. Igaz, nem az ismeretlen felől fúj a szél, de elég közel vannak már ahhoz egymáshoz, hogy ez már itt ne jelentsen gondot.
Közben a zsákmány a talajra hullik, elterülve, néhányat még rángatózva a vizes avaron, hátában, gerincét kettéroppantva a nőstény bárdjával. Mögötte a fák árnyékában alak bontakozik ki.*
~Medve?~
*Persze nem ennyire ráutaló a szó, mely felbukkan a nőstény elvadult elméjében, de leginkább erre az állatra gondol. Farkasra nem annyira, még ha morgás, melyet felé sodor az eső, leginkább az erdő szürke bundás ragadozójára utalna. Az az árnyalak ott, túl nagy egy farkashoz. Inkább worgh lehetne, vagy valami más, valami nagyobb.
Előrelép, s közben jobbjával máris elővonja a széles pengéjű szablyát, lendülete a nyúl teteme felé viszi, s ha módjában áll, elállja a másik útját a zsákmánytól. Lábai terpeszben, térdei megrogyva, jobbjával a szablyát lengeti meg maga előtt és mellett, míg balja az egyik dobótőrt vonja elő a derékövről. Mélyről, gyomorból engedi feltörni a morgást, fenyegetően, állkapcsa elnyílik kissé, alsó aranyait villantja elő, épp úgy, mint egy hím tenné. Ellentétben azokkal neki nincs akkora szemfoga, de ettől még jelzés értékkel bír.
Rámordul hát az ismeretlen hímre, mert most már tudja, miféle a másik, hiszen a szag elárulja. Már tudja, hogy nem medve. A morgás, a szablya lengése, és a tőr előkerülése, mind-mind arra mutat, hogy hajlandó lesz megvédeni a zsákmányát az idegentől. Nem engedi át, hiszen éhes. És különben is, az a nyúl az övé.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 712-731