//Sátor – Reggel//
*Feltűnik neki, hogy ahogy megmozdul, a férfi szorosabban fogja, mintha közelebb mehetne, de távolabb nem engedné, de nem teszi szóvá. Vannak olyan dolgok, amikről nem kell sokat beszélni, legalábbis nem ilyenkor.
Csak hallgat, egyetértése jeléül, és végül szépen újra elnyugszik Dhaven ölelésében.*
– Úgy készítettem, hogy bőven elég legyen estére, és talán még így reggelre is jusson. *Ismeri el.* Végtére is mi dolgoztunk vele, akkor ez amolyan munkabér.
~Nem lopás, hogy kettőnek hoztam, végtére is Dhaven is dolgozott, és műhely valahol szintén a klánhoz tartozik. Azt hiszem.~
*Kicsit meglepi, hogy a férfi mégsem azon csodálkozik el, hogy szerzett ételt, hanem sokkal inkább azon, hogy összebújva aludtak.*
~Fontossági sorrend és a férfiak.~
*Magában somolyog, de aztán viszonozza a barna szempár pillantását. Szinte eltéveszteni sem tudja, Dhaven rendesen meg van lepve, bizonnyal nem számított arra, hogy ő még ébren volt, és hagyta, hogy átölelje, ahogy… ahogy talán erre az egészre nem számított.
Nem mintha Lia maga sejtette volna, hogy így alakul majd az éjszaka. A férfit megbízhatónak látta, és olyannak, aki még a jogos dühén is tudott uralkodni vele szemben, így joggal gondolta, hogy kiváló önuralmának hála a sátorért és a meleg medvebőrért cserébe nem akar majd az erényeire törni. Úgy érezte, Dhaven nem várja el, hogy fizetségképpen engedje magához. Sőt, ahogy látta a műhelyben, mikor a raccsolós lovaggal egyezkedett, meg mikor Hrothgaar mesterrel beszéltek, meggyőződésévé vált, hogy becsületes, hogy nem csak nem vár el tőle ilyesmit, de magától fel sem merül benne, hogy van olyan férfi, aki ilyet tenne, vagy aki őt lesajnálná, mert ő meg ennél tisztességesebben viselkedett a nővel.
Talán ideges és feszült volt, hogy történik-e valami az éjjel, sőt nem is csak talán, de ez elmúlt, mikor rájött, hogy a férfi betartja a szavát. Ugyanakkor az, hogy álmában karolja át, az valahogy valóban a védettség és a biztonság érzetét adta neki, megnyugtatta annyira, hogy képes legyen aludni, még úgy is, hogy gyakorlatilag vadidegennel fekszik egy medveprém alatt.
Ahogy végül ellazul, és a háta a kovács mellkasához ér, látja a férfi mosolyát, érzi, hogy Dhaven is közelebb mozdul hozzá, de rögtön rajta a meglepődés sora is, ahogy a férfi a hajába temeti az arcát. Ugyanakkor cáfolni nem tudja a szavait, mert tényleg nem rossz érzés.*
– Egész jó. *Súgja inkább.* Valóban jobb, mint átfagyva ébredni. *Ért egyet, mintha tényleg nem számítana semmit sem.*
~ Egyszerű túlélési ösztön a télvégi viharban, egy sátorban. Mégis mi több lenne, ugye? Senki nem gondolhatja többnek. Semmi jelentősége. Ahogy annak sem, hogy immár bármelyikünk felkelhetne, de mégsem tesszük.~
*Lia legalább magának nem hazudik. Ha a férfi bármire is, akár csak a legcsekélyebb mértékben, kényszeríteni próbálta volna, bizony a sátor belsejében is kitört volna az égiháború.
Így viszont, egy apró sóhajjal mozdul, csak picit, ahogy megsimítja Dhaven alkarját, amivel őt öleli.*
~Semmiség ez. Nincs is jelentősége. Bár kit is próbálsz becsapni, Lia?~